Midőn Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a minap bejelentette, hogy a szervezet elnöksége minden szempontot mérlegelve úgy döntött, a párt nem vesz részt a 2016-os parlamenti választásokon, többen is úgy reagáltak: sikerült visszajutni oda, ahonnan elindultunk, tételesen az erdélyi magyar egypártrendszerhez.
A látszat valóban ez.
A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Ennek kibontását hadd kezdjük egy történelmi visszatekintéssel.
A gondolat, hogy az RMDSZ úgy kellene működjön, mint egy minden politikai erőt és társadalmi szervezetet integráló nemzeti önkormányzat, már 1990 februárjában megfogalmazódott, alapszabályzati alátámasztást azonban csak 1993. január közepén kapott a Brassóban megtartott kongresszuson.
Az alapszabályzat mellett a program is gyarapodott akkor egy lényeges elemmel, amiről három hónappal korábban Kolozsváron döntött a Küldöttek Országos Tanácsa. Ez pedig nem más, mint az autonómia, amely mindmáig éles vitákat generál a közösség politikai érdekképviseletén belül. Brassóban az is elfogadást nyert – részben a háttértárgyalások, részben a program szintjén –, hogy a szervezet minden olyan lépést megtesz az autonómia kiépítésének irányában, amely nem ütközik az etnokratikus, elnyomó román közjogi szabályozásba.
Ennek megfelelően elvégez egy belső népszámlálást, amely csak a magyarokra vonatkozik, létrehozza a nemzeti katasztert, majd ezt „választójogi névjegyzékként” hasznosítva megtartja a belső választásokat, aminek eredményeképpen létrejön a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament. E testület lett volna hivatott a magyar jogköveteléseket megfogalmazni és képviselni mind kifelé, mind befelé, majd az autonómia intézményesítése után ez a testület vett volna át a román országgyűléstől bizonyos közhatalmi jogosítványokat.
A brassói kongresszus mindemellett arról is döntött, hogy megfogalmazást nyernek az úgynevezett autonómiastatútumok, amelyek az absztrakt autonómiakövetelést lefordítják a jogszabályok paragrafusnyelvére. E lépések megtételére kétéves határidőt szabott meg a Brassóban az RMDSZ legfelső döntéshozó testülete.
Működött is a sokszínűség egysége, a belső pluralizmus két esztendőn keresztül. Lejárt a kétéves határidő, de az előirányzott önépítő lépések közül egyet sem tett meg a szervezet az 1993 januárjában megválasztott elnök, Markó Béla vezénylete alatt. Markót ennek dacára 1995 májusában újraválasztották, ő pedig minden bizonnyal levonta a következtetést: az elnöki mandátum nem a program teljesítéséhez, hanem a középgárda támogatásához, érdekeltté tételéhez van kötve.
Ettől kezdve az autonómia talonba került, 1996 elején pedig már elkezdődött az RMDSZ-nek az autonomista pályáról való kiterelése és a kormányzati szerepvállalás pszichológiai előkészítése. 1996 végétől a szervezet a román kormány részeként még a kommunikációból is száműzte az „autonómia” kifejezést, miközben a román partnerekkel egyeztetett minimálprogramból szinte semmi nem teljesült.
Az autonómia programpontját komolyan vevő erők, élükön Tőkés Lászlóval, utóvédharcokat folytattak 2003-ig, amikor is a Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ-kongresszus a belső választásokat kiváltotta egy részleges tisztújítással, a nemzeti kataszter kérdését hivatalosan is ad acta tette, az autonómiastatútumok ügyében pedig 2014-ig nem történt semmi.
2003-ban kezdődött el az erdélyi magyar politikai élet pluralizálódása, ami elvezetett a jelenlegi helyzetig, midőn a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló RMDSZ mellett két olyan politikai erő működik, amelyeknek az autonómia megteremtése a fő hivatalos programtézise. A Magyar Polgári Párt, amelynek két prominense az RMDSZ listáin indul, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt, amely vezetőinek állítása szerint a nemzeti felelősségtől vezérelve félreállt az útból.
A helyzet tehát hasonló a húsz évvel ezelőttihez, vannak azonban lényeges különbségek.
Egyrészt működik két RMDSZ-en kívüli bejegyzett párt, amelyek bármikor dönthetnek úgy is, hogy együtt vagy külön pástra lépnek az országos választáson. Létezik tehát egy nem túl erős, de mégiscsak érzékelhető kontroll, amely megóvja a közösséget a hatalom monopóliumával járó „áldások” egy részétől.
Másrészt érdemes az egész kérdést Kárpát-medencei, sőt, európai kontextusba helyezni. A magyar kormány látványosan támogatja az RMDSZ–MPP-szövetséget, ami mögött az húzódhat meg, hogy Orbán Viktor minél több frontot pacifikálni akar, hogy az országra és egész Európára leselkedő legnagyobb veszélyt, egy agresszív, asszimilálhatatlan, idegen, hódító kultúra képviselőinek beözönlését sikerüljön megállítani és legalább ezt a térséget megvédeni annak végzetes hatásától. Vélhetően ez húzódik meg a letelepedési kötvények megszüntetése mögött is.
A kormány inkább vállalta annak látszatát, hogy enged a Jobbik zsarolásának, de az alkotmánymódosítás ennek ellenére a Jobbik ellenállása miatt elbukott. Noha jelen pillanatban ez a legfontosabb sakkhúzás a létünkért folytatott játszmában. Pedig ha valaki, akkor Orbán nem az az ember, aki engedi magát megzsarolni.
Visszatérve az alapgondolatra. Tetszik ez vagy sem a hithű autonomistáknak, az RMDSZ félszívű szövetsége fontosabb a magyar kormánynak ebben a stratégiai pillanatban, mint az autonómiakövetelés parlamenti szintű képviselete Romániában. Mert bizony most lett volna reális esély arra, hogy a Néppárt a két székely megyében független képviselőt juttasson a törvényhozásba. Miközben az RMDSZ parlamenti helye mindenképpen biztosított az alternatív küszöb által, amit éppen e szervezet érdekében kodifikáltak: ha egy párt négy megyében elér húsz százalékot, akkor abban az esetben is bejut a törvényhozásba, ha országos szinten nem érte el a bűvös 5 százalékot.
Ugyanakkor középtávon Orbán nyilvánvalóan számítana Romániára is a Brüsszellel folytatott harcában. A román politika egyelőre megosztott ebben a kérdésben. Sajátos, hogy nemrégiben épp Victor Ponta dicsérte Orbán külpolitikáját. A román politika magyarellenessége rendkívül mélyen gyökerezik, és sokan nem tudnak ellenállni a csábításnak, hogy egy olyan kérdésben, amely nem jelent azonnali, érzékelhető veszélyt, kiszolgálják a globalista euroatlanti akaratot, hogy jó pontokat szerezzenek a saját szuverenitásért és a kontinens jövőjéért kiálló magyarokkal szemben. Ez tehát egy messze nem lefutott meccs.
Az viszont elég egyértelmű, hogy a magyar kormány most kardcsörtetéssel aligha fog tudni bármit is elérni a magyar önrendelkezés ügyében.
Az utóbbi száz évben sokat beszélt a magyar értelmiség a Nyugathoz való „felzárkózásról”. Ehhez képest napjainkban a legfőbb kérdés az, hogy miképpen sikerül megóvni a kommunista blokk nagyjából homogén keresztény nemzetállamait a nyugatról jövő veszedelemtől, a nemzetek ösztönös védekező reflexét leépítő, megbénító „öngyilkos buta liberalizmustól” (copyright by Kertész Imre) és a sáskalogika szerint előbb-utóbb keletre induló muszlim tömegektől. Ebben pedig nélkülözhetetlen az érintett országok stratégiai együttműködése. Kelet- és Közép-Európa országai vagy összefognak és kialakítanak egy szoros integrációt, függetlenítik magukat Brüsszeltől, vagy épp a határok átjárhatóságának lesznek az áldozatai.
Addig is, míg ez a kérdés eldől, Erdélyben a közösség önszervezése, megtartása a cél. Kérdés, hogy ebben mennyire lehet számítani az egyéni érvényesülést és a klikkérdekeket jellemzően a közösségi célok elé helyező RMDSZ-re. Mert az viszont tény, hogy szavazni ismét csak rájuk lehet.
A szerző jogász-politológus