– …és az ünnep mindig elmarad? – Miért ezt a címet adta most megjelent könyvének?
– 1988 és 1994 között – ez az időszak áll a könyvem középpontjában – hatalmas dolgok történtek velünk: szabadok lettünk és függetlenek, kivonultak a megszálló csapatok, megszűnt a Varsói Szerződés és a KGST, Magyarország 1956 után újra elnyerte a világ rokonszenvét és megbecsülését, de mindennek nem tudtunk együtt örülni. Az ünnep, a közös ünnep valahogy mindig elmaradt. A helyzet azóta csak romlott, a közéletet a gyűlölködés uralja, de ezen mindenképpen változtatni kell. A címben ezt jelenti a jövő idő és a kérdőjel.
– Miben tud újat mondani a rendszerváltás és annak szereplői kapcsán?
– Olyan történeteket mesélek el, amelyeket személyesen megéltem, de amelyekről eddig csak szűk körben beszéltem. Ezekből a történetekből összeáll mindaz, ami ma már történelem, de amelyet ugyanolyan emberek csináltak, amilyenek mindannyian vagyunk. A történetek szereplőit mind néven nevezem, hús-vér emberekként ábrázolom őket, meggyőződésükkel és kételyeikkel, erényeikkel és hibáikkal együtt. A politikussztorikból jó néhányat feltettünk a Kónyaimre.hu honlapra is, amelyről egyéb részletek is megtudhatók a könyvről.
– Vannak feltáratlan momentumai a rendszerváltásnak?
– A közéleti események aktuálpolitikai szűrőkön keresztül jelennek meg a kortársak előtt, és többnyire így is rögzülnek az emlékezetben. Egy alkalommal Antall József miniszterelnök beszélt a frakció előtt a kerekasztal-megállapodásról, az SZDSZ-szel kötött paktumról, a Varsói Szerződés megszűnéséről, az MDF belső viszonyairól, majd megjegyezte, hogy „egyszer majd szólni kell ezekről a dolgokról, hogy minél kevesebb hazugság maradjon az emberek agyában”. Ezért is írtam ezt a könyvet.
– Sokan összeesküvésről, titkos háttéralkukról beszélnek. El tudja oszlatni ezeket?
– Az összeesküvés-elméletek híveinek azt üzenem, hogy olvassák el ezt a könyvet, és megtudják az igazságot. Annyit mondhatok, hogy akik a nyolcvanas évek végén a közélet porondjára léptek, nem voltak madzagon rángatott, tehetetlen bábok. Alakítani akarták, s kisebb-nagyobb mértékben alakították is az eseményeket. Ki jó, ki kevésbé jó irányba.
– Sokan idézik Antall József miniszterelnök híres mondását: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Lehetett volna?
– Természetesen nem. Magyarországon 1989-ben minden volt, csak nem forradalmi helyzet. Antall ezt a kijelentést egy frakcióülésen tette, és a radikálisokat akarta figyelmeztetni a realitásokra. Arra, hogy egy véres forradalom radikalizmusát nem lehet elvárni egy békés rendszerváltozástól. Mert 1989-ben mi nem forradalmat „csináltunk”, hanem tárgyalások útján kialkudtuk a rendszerváltozást. Ennek persze megvolt az a hátránya, hogy hiányzott a rendszerváltásból a katarzis. Talán ezért sem élték át az emberek, hogy milyen történelmi jelentőségű, hatalmas változások részesei voltak.
– Ha katarzis nem is, de taxisblokád volt. Hogyan élte meg?
– Az a néhány nap valóban megrázó élmény volt. Kis híján minden összeomlott. Megbénult az ország, a Szabad Demokraták Szövetsége a kormány leváltását követelte. Megpróbálták a zavaros helyzetet kihasználva a hatalmat megszerezni, ami súlyos vétség a demokrácia és a jogállam ellen, különösen fél évvel a rendszerváltó kormány hivatalba lépése után. De úgy vélem, akkor sokan rádöbbentek arra, hogy mit is veszíthetünk. Talán ez a krízis is hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben nem voltak hasonló megmozdulások, és sikerült megőrizni az ország stabilitását.
– Mi vezetett a két nagy rendszerváltó párt közötti végletes szembenálláshoz?
– Szerintem elsősorban a két párt értelmiségi holdudvarának ellentétes érdekei és a közöttük lévő kulturális különbség. Ha a határozottabb rendszerváltás, a múltért való felelősségvállalás, netán a történelmi hagyományok visszaállítása, vagy a nemzeti összetartozás érdekében tettünk lépéseket, zsigeri ellenállással találtuk szembe magunkat.
– Az ellenzéken múlott, hogy elmaradt a kommunista bűnök számonkérése?
– Sok összetevője volt a kudarcnak. De tény: ha kirúgtunk egy volt kommunistát, akár egy volt ávóst az állásából, azonnal megszólalt a kórus, hogy üldözzük a szakértelmet. És az is tény, hogy a Zétényi-törvényt, amely lehetővé tette volna a főbenjáró bűnök elkövetőinek bíróság elé állítását, csak a koalíció szavazta meg, az ellenzéki pártok nem. Göncz Árpád köztársasági elnök pedig nem írta alá a törvényt, hanem az Alkotmánybírósághoz fordult, amely megsemmisítette azt. Olyan jogi eszközt akartunk a kommunista rendszer alatt elkövetett főbenjáró bűnök tetteseivel szemben megalkotni, mint amilyet Németországban a náci bűnösökkel szemben alkalmaztak. Azt akartuk üzenni a Nyugatnak, hogy ebben a térségben olyan szenvedéseket éltek át az itteni népek, mint amilyen szenvedéseket a holokauszt kapcsán mindenki elismer, tehát joggal várunk nagyobb empátiát és segítséget tőlük. Amikor ezt egy nyilatkozatban kifejtettem, azonnal megkaptam: hogy jövünk mi ahhoz, hogy bárkinek a szenvedését a holokauszthoz hasonlítsuk?! De hogyan várjunk másoktól megértést, ha magunk sem vagyunk képesek egységesen képviselni alapvető érdekeinket?
– Mintha a Nyugat továbbra is így viselkedne.
– Antall József mondta egyszer, hogy a Nyugat évtizedekig készült a kommunizmus bukására, és amikor ez végre bekövetkezett, kiderült, hogy egyáltalán nincs rá felkészülve. Ők felkészületlenek voltak, mi pedig nem kaptuk meg azt a segítséget, amit vártunk. Most viszont más a helyzet. Az Európai Uniónak és a NATO-nak is egyenrangú tagjai vagyunk. A nácizmus és a kommunizmus megítélésében azonban a kettős mérce továbbra is él és uralkodik.
– Kikérik a véleményét a jelen politikusai?
– Nem, de nem is tartanám korrektnek, ha a pálya széléről akarnék beleszólni a játékba. Ez azok felelőssége, akiket az emberek megválasztottak, akár kormányon, akár ellenzékben vannak. A könyvemben persze elmondom a véleményemet a rendszerváltás után történtekről is. Az alcím: Történetek a rendszerváltástól napjainkig.