Nincs jobb béklyó egy politikus nyelvére, mint a választási kampány. Angela Merkel pedig nagy stratéga, abból a fajtából, aki közvélemény-kutatásokkal ébred és elemzésekkel fekszik. Ha ad egy interjút, a viszlát után már a reakciókat böngészi, vajon közelebb lopakodott-e hozzá Martin Schulz, vagy megmaradt az utcahossznyi különbség. Az utca kell, hogy békés legyen az álma, függetlenül attól, milyen ország kancellári székében ül, mi lett abból az országból, amely őt választotta fő döntéshozójául 12 évvel ezelőtt.
Angela Merkel nem fogja beismerni, hogy stratégiai hibát követett el, amikor meghívta a világot élni Németországba, az ideológia, vallás, történelem és kultúra nélküli államba, amely mindenkit vár és senkit se utasít vissza. Nem fogja beismerni, hogy mesebeli világban él, ahol a jótett helyébe jót várhat, a szegény ember mindig hálás a félbetört kenyérért, a gonosz embernek meg patája van és elfogják a zsandárok a gaztett elkövetése előtt. Ezek ugyanis súlyos szavazatokat vihetnek el tőle, az utca pedig megrövidülhet, hiszen látjuk, Theresa May is majdnem elveszítette az előre megnyert választást, Hillary Clinton pedig el is veszítette, bár tele volt a hűtő pezsgővel. Merkel viszont nem fog itt hibázni, bármilyen hibát követett is el két éve a stratégia terén.
Azaz csak előre mehet, és arra is fog menni. Ezen az úton egyértelműen útjába kerül Magyarország, hiszen nyilvánvaló eszmei különbség van a két felfogás között. Budapest biztonságot akar a hazának, az embereknek, és nem hisz az említett mesebeli toposzokban. Csakhogy Németország egy gigászi óriás, Európa első számú motorja és az Európai Unió legfőbb haszonélvezője, amelynek nem mindegy, hogy a sokat hangoztatott reformok miként fognak működni.
A kicsi, de érdekeit nagyon határozottan védő Magyarország nem illik bele a tervekbe, Berlin számára sokkal jobb lenne az a régi, szocialista típus, amely mindig mindent elhitt, amit németül mondtak, mert úgy érezte, a nagyok jobban tudnak mindent, mi pedig ne akadékoskodjunk a magunk 93 ezer négyzetkilométerével. De az nemigen jön vissza, hiába küzd sok ember ezért, se elég pénz, se elég paripa nem maradt erre a projektre. Ezért mindig előtérbe kerül az erő.
A két kiemelt rosszfiú, Magyarország és Lengyelország, akik onnan nézve kerékkötői az európai integrációnak, pedig csak arról van szó, hogy más úton képzeli el Budapest, illetve Varsó az áhított célt megvalósítani, mint Brüsszel. Elvben erre valók a tárgyalások, hiszen közös ügyünk a siker, és hiába mondják németül, a Willkommenskultur nem hozott békét és boldogságot, csak halottakat és aggódó járókelőket. Londonban egy elektromos cigaretta durranása miatt kiürítettek egy metrómegállót, Rotterdamban egy részeg spanyol parkolása miatt lefújtak egy rockkoncertet.
Az örökös dzsóker, a „Nem félünk!” szlogennel feliratozott transzparenseket remegő kezű emberek viszik a felvonulásokon, rettegve figyelik egymást az emberek a buszon. Nekünk is megvannak a gondjaink, nem is rejtjük őket véka alá, de itt nem robban fel a kuka, nem csapódik bele a buszmegállóba a zavaros fejű terrorista a kocsijával. Az ideológiai nevelés Németország vagy Brüsszel felől roppantul sértő, mintha Magyarország olyan vadak gyülekezete volna, akik nem fogják fel, mire van szüksége a jövő Európájának.
Mintha az elitklub tagjai olyan menetelő masszát hoztak volna létre, akik egy utat látnak, és azt követik, bármilyen halálosnak is bizonyul. Pedig ebben az esetben a magyar szó józanabb, célratörőbb, eredményesebb, mint a német.
De Angela Merkel nem tud magyarul.