Bizonyos időközönként a világ valamelyik részén eljön a végítélet, vagyis csak annak az előszele borzongatja végig az emberek gerincét. Jeges és kénköves szagú fuvallat az ilyen, amelynek hatására elhal a mosoly, rettegés költözik a szívekbe, a kisdedek sírnak, a mobilok lemerülnek, a busz pedig késik. Most épp Franciaországban küzd az emberiség az ördöggel. Vagyis pontosan ezt az érzést keltik a nemzetközi sajtó beszámolói a vasárnapi első fordulóról. Ahol egyértelműek az erővonalak, Emmanuel Macron jó, Marine Le Pen pedig rossz. A modern világ képviselője az ósdi, bukott eszmével szemben. A tiszta arcú, fiatal és kiugróan tehetséges pénzügyi szakértő a semmihez sem értő gonosz boszorkány ellen. A jó erői így összegyűlnek, az első fordulóban elvérzettek utolsó erejükkel minden támogatójukat arra kérik, hogy az egyedül állva maradt királyfit segítsék eljutni a palotába, különben a sötétség elsöpör mindent és mindenkit, beborul Franciaország fölött, háború lesz, vér lesz, fogaknak csikorgatása lesz.
Ügyes stratégia, néha még sikerrel is jár, viszont roppant szomorú, hogy itt tartunk 2017-ben, a demokratikus berendezkedésére annyira büszke Európában. Le Pen nem boszorkány, Macron pedig nem hős, két politikusról van szó, akik megpróbálják maguk mellé állítani a szavazókat, és valamilyen rejtélyes okból a hisztériakeltés mellé áll a fél világ, és valóban elhiszik, hogy a végítéletet állítja meg a baloldali csodagyerekre leadott voks. A legdemokratikusabb Európai Bizottság legdemokratikusabb elnöke, Jean-Claude Juncker pedig gratulál a királyfinak a hősies csatát követően, még mielőtt a boszorkánnyal szembeszállna, látványosan jelezve, hogy itt ideológiai harc folyik, pedig a demokrácia valójában nem erről szól. No persze ez porhintés, hiszen az ok cseppet sem rejtélyes. Franciaország az Európai Unió egyik motorja, még ha kisebb is, mint az a másik, a Rajnán túl. Ha a kicsi motor máshogy dübörög, mint a nagy, akkor az újabb nehézségeket jelent az Európai Unió számára, a fennálló, recsegő-ropogó, egyértelműen karbantartásra szoruló gépezet ismét szikrázik egy nagyot, és akkor már tényleg nagyon nehéz lesz azt bizonygatni, hogy alapvetően nincs itt semmiféle probléma, a gép most is kiválóan ellátja a feladatát, s csak a rosszak ármánykodása okozza a zűrzavart.
Egyszerűen arról van szó, hogy a stratégiai tervezés, a problémák felismerése és megfelelő kezelése helyett a régi, hatvanas években gyökerező rendszer képviselői olyan megoldásokat javasolnak és pozíciójukból adódóan eszközölnek, amelyek ma már nem orvosolják a bajokat. Nincs senkinek se a keze ügyében a bölcsek köve, és senki se nőtt bele a székébe, hogy onnan alkalmatlansága esetén ki ne lehessen penderíteni. Ezért ideológiai síkra terelték a politikai vitákat, mert ott sokkal komolyabb esély van a sikerre, mint a gyakorlati síkon. A vasalt csizmák csattogásának felidézése és a horogkereszt fenyegetése mindig sikeres trükk volt, főleg most van szükség arra, hogy Le Pen igazán veszélyesnek tűnjön. Szó sincs persze arról, hogy Marine Le Pen jobban tudná Emmanuel Macronnál, hogyan kell irányítani Franciaországot. Egyikük se tudja és mindkettejük alkalmas lehet rá. Maga az ügy mégis nemzetközi szintű viszállyá terebélyesedett, amolyan népfrontos stílusú összefogásra szólítja a jók erőit, akik automatikusan a rosszak közé sorolják a választók felét. Azok persze nem akarnak rosszak lenni, egyszerű emberek, akik aggódnak a munkahelyük miatt, a beözönlő idegenek miatt, a jólétet féltik, az életüket, az ő Franciaországukat. Kicsit talán Európát is. Mi pedig örök lakmuszpapírként tekintünk Párizsra, és cseppet se vagyunk nyugodtak.