Minden hatalmat ellenőrizni kell, ez nem vitás. Támogatóinak és ellenzékének egyaránt figyelnie kell arra, hogy a hatalom ne érezze magát mindenhatónak. Azonban egy olyan országban, mint a miénk, nemcsak egy, hanem több hatalmi centrum is van, sokkal több, mint egy demokráciában korábban szokásos volt. Az államhatalmat ideiglenesen gyakorló, rendszeres választásokon megválasztott kormányzaton kívül máig él – igaz, csak romjaiban – az egykori diktatúra föld alá rejtett hálózata, amely már tagjainak következő generációját is kinevelte.
A külföldi aktorok korlátlan tulajdonszerzésével magánszervezetek és külföldi kormányok szereztek maguknak az államhataloméhoz hasonló nagyságú befolyást a rendszerváltás után. Nagy, ha nem is a külföldiekéhez mérhető gazdasági és politikai befolyást szereztek azok a diktatúrából származó, de annak rendszereiből később kiszakadó oligarchák, akik 2010-ig egyre fogyó lelkesedéssel, de támogatták a liberális ideológián alapuló, baloldalira maszkírozott MSZP-t, amely alapvetően a külföld, azaz az SZDSZ befolyása alatt kormányzott.
A bankrendszer, a pénzügyi rendszer külön hatalmi központként létezett a külföldi érdekeket korlátlanul kiszolgáló jegybankelnökök uralma idején. Az oktatást és a kultúrát is teljesen birtokba vette az ultraliberális „értelmiségi” elit, gátlástalanul használva azokat, szintén a jól bevált függetlenségre és tanszabadságra hivatkozva. A jogi kaszt már a rendszerváltás időszakában elintézte, hogy a társadalom ne szerezhesse vissza az ellenőrzést felette, részben ennek köszönhetően sikerült az ultraliberális ideológiának beférkőznie a jogrendszerünkbe és az igazságszolgáltatásnak gyengítenie a végrehajtó hatalmat, ha az nem volt a szájíze szerint való.
Magyarországon a civil szférát teljesen a föld alá szorította a jelentős részben külföldről finanszírozott álcivil szervezetek rendszere. Ezek a civilséggel visszaélő politikai szervezetek nálunk teljesen elnyomják a valódi civil szervezetek hangját, és a nekik járó társadalmi források nagy részét is megszerzik. Miközben olyan erős politikai, ideológiai szerepet játszanak a közbeszédben, hogy a velük szövetséges sajtónak köszönhetően úgy tűnhet, valódi társadalmi támogatottságuk van. Gyakorlatilag ellenőrizhetetlenek, nem tud olyan kiderülni róluk, hogy ne legyenek hitelesnek beállított orákulumai a baloldali sajtónak.
Az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy az eredetileg a diktatúra hálózataként működő és annak befolyásával együtt privatizált magyar sajtó ultraliberálissá változott és nemzetközi hálózatokba integrálódott, s ezen minőségében hatalmi központként működik az állammal és a nemzettel szemben. A helyi baloldali oligarchákhoz való kötődése megszűnt, egy olyan, direkt erre a célra kinevelt, propagandista szakemberréteg működteti, amely teljes egészében internacionalista, a kommunista, illetve a globalista ultraliberális értelemben véve egyaránt. Csak annyi köze van hozzánk, az országhoz, hogy magyar nyelven ír, de úgy van felépítve és becsatornázva a globalista rendszerbe, hogy országképünket a világban szinte teljes egészében ők határozzák meg. Általuk az átlag magyar embernek okozott kár felmérhetetlen.
A diktatúra utódszervezeteit és utódpártjait (az MSZP–SZDSZ-kormányokat és mai követőiket), a nálunk sokszor meghatározó gazdasági és politikai szerepet játszó német és francia, illetve globális nagyvállalatokat, a diktatúra kapcsolatrendszerén meggazdagodott, de névtelen oligarchákat és legfőképpen a nyíltan külföldről finanszírozott propagandagépezetet nem ellenőrzi senki, ahogy a jogászi kaszt is függetlenségnek hazudja az ellenőrizhetetlenségét. Komoly pénzeket áldoztak azért, hogy a függetlenség és jóindulat mítosza fennmaradjon, és megakadályozzák, hogy az állam akár az elemi nemzetbiztonsági érdekeit ezen a területen érvényesíteni tudja.
A propagandafertőzés eszközeinek hihetetlen módszertani kiteljesedése teljesen megváltoztatta, tulajdonképpen semmissé tette a választók szerepét a rendszerben. Gondoljunk csak bele! A választók, különösen az összeurópai választásokon, egyre inkább olyan pártoknak adnak felhatalmazást és természetesen olyan embereknek, akiknek semmi kötődésük nincs az országukhoz, nem is akarják azt képviselni. Nem is titkolják, hogy egy összeurópai vagy világkormányra akarják átruházni a küldő államuk szuverenitását. Ennek következményeit – amelyek egyre rombolóbbak – sikeresen el tudták rejteni a szavazóik elől.
A folyamatok nyugaton az elmúlt évtizedekben döbbenetes mértékben meggyengítették az államot és annak ellenőrző szerepét. A hetvenes-nyolcvanas évekig nem létezett internacionális, globális, csak nemzeti tőke. A multinacionális vállalatok egy országhoz, egy etnikumhoz és államhoz kötődtek, sőt annak ellenőrzése alatt álltak. Az államoknak mind jogi, mind hatalomtechnikai értelemben volt annyi erejük, hogy bármikor megrendszabályozzák őket. De a vállalatok elitje is tudta, hogy az erős állammal való együttműködésük a sikerük fontos eleme.
A nemzeti nagytőke azonban rendkívül rövid idő alatt, gyakorlatilag húsz év alatt nyugaton is megszűnt, a sorrend megfordult, nem a tőke feladata az ország és a nemzet fenntartása, működtetése, hanem ez utóbbiak feladata kiszolgálni a helyileg beágyazott, jó érdekérvényesítő képességű, hatalmasra nőtt gazdasági szervezetek profitéhségét. A tulajdonlás módjának átalakulása ennek csak háttere, a termelés külföldre telepítése viszont az eszköze. Az állam a versenyképesség mítoszának engedve nemcsak eltűrte, hanem támogatta is a hazai munkahelyek, ágazatok megszüntetését, mert a profit még visszaáramlott az országba, és egy rövid ideig úgy tűnt, a jóléti állam illúzióját fenn lehet tartani.
De ezzel a szervezett munkásság és a zárt társadalom egyéb csoportjainak érdekérvényesítő képessége elenyészett, és az állam a legfontosabb szövetségesét veszítette el; az erős állam működésében érdekelt akcióképes tömeget. A technológiai fejlődés, a jólétből és az individualizmusból következő demográfiai változások mind az államot gyengítették. Sőt, eközben az államot soha nem látott mértékben foglalták el azoknak a hatalmi csoportoknak az emberei, amelyek nálunk is megjelentek.
A baloldali kormányok idején az állam szisztematikus gyengítése folyt, a hatalom és az ország döntéseinek nagy részét kiszervezték, az állam nem a nemzet eszköze volt a megmaradásra, hanem már eszköz a nemzet felszámolására.
Orbán Viktor programja éppen az volt, hogy a nemzetnek vissza kell foglalnia az államát, annak pedig vissza kell foglalnia azokat a pozíciókat, amelyek birtoklása a nemzet és az ország fennmaradásához szükséges. A nemzeti tőke létrehozása is ennek eszköze, méghozzá egyik leghatékonyabb eszköze, ezért tapasztalható az az eszelős gyűlölet, amit az ultraliberálisok, a nemzetállam halálos ellenségei táplálnak iránta. A hazai nemzetállam ellenségeit tulajdonképpen megdöbbentette az, hogy a már legyőzöttnek hitt magyar állam és nemzet milyen hatékonysággal szerezte vissza azokat az erőforrásokat, amelyeket elraboltak tőle, és mennyire hatékony tud lenni államként azokkal a részérdekekkel szemben, amelyek érvényesülése 2010 előtt, mondhatni, automatikus volt. Berlinnek és Brüsszelnek azzal kellett szembesülnie, hogy egy erős nemzetállam olyan sikerrel tárgyalhat a multinacionális vállalatokkal, hogy azok kénytelenek beletörődni bizonyos nemzeti érdekek érvényesülésébe; sőt, kihasználva ezt a játékteret, sikerrel állhat ellen a meggyengült Németország hegemonista törekvéseinek és a brüsszeli elit ostobaságainak.
A visegrádi négyek bebizonyították, hogy néhány erős vezető is képes életet lehelni a még igencsak létező nemzeti struktúrákba, és olyan erős játékossá válni, hogy politikai síkon egyszerre lehet ellenállni az ultraliberális ideológiának és a multinacionális gazdasági szervezeteknek.
Az elmúlt évtizedekben el akarták hitetni velünk, hogy semmiféle érdekérvényesítő képességünk sincs, egyetlen tőlünk „független”, de gátlástalanul rajtunk élősködő külföldre bekötött hatalmi központokkal szemben. Természeti törvénynek fogadtunk el minden olyan külső nyomást, amelynek jól beágyazott hazai képviselői voltak. Pedig nem olyan erősek, mint amilyennek mondják magukat.
Az Országgyűlést, a közszolgáltatásokat, a sajtótér bizonyos hányadát, a pénzügyi irányítást, a gazdaságpolitikát, a titkosszolgálatokat és a honvédséget már visszavette az állam. A magyar állam. Az egészségügy teljes privatizációját és annak katasztrofális következményeit még időben sikerült megakadályozni. De a felsőoktatás, az Akadémia, a szinte teljes kulturális univerzumunk, az oktatás, a sajtó, illetve az online média legalább kétharmada még mindig döntően olyan érdekeket szolgál, amelyek ellentétesek a nemzet és a magyar állam érdekeivel. Ezek mind olyan hatalmi központok, amelyek ellenőrzését meg akarják akadályozni. Azt remélik, nem vesszük észre, hogy már elég erősek vagyunk ezeket is visszavenni.
A szerző szociológus