A Ronald Levy laboratóriumában kidolgozott eljárás során két immunstimuláns parányi mennyiségét közvetlenül a daganatba fecskendezték, amivel aktivizálták a daganatba beférkőzött, de ott támadásképtelen állapotba került immunsejteket. Az aktivizálás nyomán kialakuló immunválasz nemcsak a megcélzott daganatot pusztította el, de a szervezet bármely más pontján található azonos típusú daganatokat is, sőt megakadályozta, vagy lefékezte az ugyanilyen daganatok későbbi kialakulását.
Egy olyan eljárás, amely maradéktalanul elpusztítja az elsődleges daganatot és annak áttéteit egyaránt, és még a tumor kiújulásának is elejét veszi, elérhető közelségbe hozza azt a mindig is áhított célt, hogy a rákra elkerülhetetlen végzet helyett kordában tartható krónikus betegségként gondolhassunk.
– Nem hiszem, hogy bármi is behatárolná a módszerünkkel potenciálisan kezelhető tumortípusok körét, feltéve, hogy az immunrendszer sejtjei be tudnak hatolni a daganatba – nyilatkozta a cikk kapcsán Levy.
Első kísérletükben az amerikai kutatók egészséges egerek hasi bőre alá mindkét oldalon nyirokdaganatsejteket oltottak, amelyekből a beadás helyén egy-egy daganat fejlődött – a módszert ismertető cikket Tátrai Péter biológus írta az Mta.hu portálra.
A kezelés során az egyik – és csak az egyik – daganatba két immunserkentő anyag keverékét fecskendezték, majd figyelték, mi történik a daganatokkal. A kezelés valamennyi esetben sikeresnek bizonyult: míg a kontrollcsoport állataiban a daganatok mintegy 20 napon belül elérték a halálos méretet, az immunkoktéllal befecskendezett egerekben a növekedésnek indult tumorok felszívódtak, és 90-ből 87 esetben a 3 hónapos megfigyelési időszak végéig sem tértek vissza.
Abban a három egérben, ahol a tumor visszatért, az újbóli immunstimuláló kezelés ismét eredményes volt, tehát a visszaesés sem jelentette azt, hogy a daganat ellenállóvá vált volna a kezeléssel szemben. Összességében az immunkezelés az összes alkalmazott esetben elpusztította a közvetlenül befecskendezett és a távoli daganatot egyaránt.
Bizonyítandó, hogy az eljárás alkalmazhatósága nem korlátozódik a limfómákra, a kutatók három másik daganattípussal – emlőrák-, vastagbélrák- és melanómasejtekkel – is megismételték a kísérletet. A vastagbélrák és a melanóma esetében a kezelés 10 állatból 9-ben eltüntette mindkét – úgy a befecskendezett, mint a távoli – daganatot, miközben a kontrollcsoport állataiban ugyanezek a tumorok gát nélkül növekedtek.
A kísérletben használt egéremlőrák-sejtvonal keményebb diónak bizonyult: az ezzel beoltott és immunkezelt állatokban sikerült ugyan jelentősen meghosszabbítani a túlélést és számottevően csökkenteni a kialakuló tüdőáttétek számát, ám ezeket az egereket végül mégis elpusztította a növekvő daganatterhelés.
A módszer hallatlan sikerén felbátorodva a Stanford kutatói második kísérleti elrendezésükben emlőrákra veleszületetten hajlamos egereket próbáltak kezelni. E génmódosított egerekben már 6-7 hetes korra kialakul az első tapintható emlőtumor, és végül mind a tíz emlőjükben (az egereknek ennyi van) daganatok fejlődnek, amelyek ráadásul számos tüdőáttétet is adnak.
A kontrollcsoport egereivel a kísérlet kezdetétől – az első tapintható tumor megjelenésétől – számított 15 héten belül végzett a betegség, és ha a 80. napnál megvizsgálták a tüdejüket, abban számos áttétet találtak.
Az immunkoktéllal kezelt egerek csaknem háromnegyede ugyanakkor még a kísérlet 25. hetében is életben volt, és a kezelés a tüdőáttétek kialakulását is szinte teljesen megfékezte: többségükben a 80. napon egyáltalán nem észleltek tüdőáttétet. (A kétkomponensű varázskeverék semmilyen misztikus összetevőt nem tartalmaz. Egyik hatóanyaga egy DNS-töredék, a másik pedig a T-sejtek egyik sejtfelszíni stimuláló fehérjéjét célzó ellenanyag.)
Mi magyarázza az immun-onkoterápiában rejlő hatalmas potenciált? Kérdésünkre Tátrai Péter a következőket válaszolta: az, hogy az immunrendszer arzenálját vesszük kölcsön a daganatok legyőzéséhez. Az immunrendszer egy sor olyan dolgot tud, amit az orvoslás nem. Például akár már egyetlen elváltozott (rákos vagy fertőzött) sejtet is észrevesz, míg az orvoslás a képalkotó és egyéb diagnosztikus eljárásokra kénytelen hagyatkozni, amelyek csak jóval nagyobb tumorterhelés esetén tudják kimutatni a betegséget.
Továbbá: az immunrendszer támadása – ha minden jól megy – nagyon specifikus. A klasszikus kemoterápiás szerek minden osztódó sejtet támadnak, a modern, molekulárisan célzott daganatellenes szerek pedig csak akkor működnek, ha az adott daganat túlélése és növekedése tényleg a támadott molekuláris célpont működésétől függ.
Az immunrendszernek viszont, ha megmutatunk egy daganatot, magától kiválasztja rajta azt a célpontot, ami különbözik a test többi részétől, és csak erre a célpontra vadászik. Végezetül az immunrendszer memóriával rendelkezik, ezért a daganat esetleges visszatérése esetén nincs szükség újbóli kezelésre, mert az immunrendszer már az emlékei alapján tudja, mi a dolga.
Számos kísérlet kiválóan működött egereken, de amikor humán kísérleteken próbálták ki ugyanazt, nem a várt eredményt kapták. Jogosan vetődik fel, hogy miért hiszik azt, hogy most nem bukik el az állatmodell esetében bevált eljárás. Tátrai Péter szerint – aki az ELTE-n diplomázott biológus szakon, majd a Semmelweis Egyetemen szerzett PhD-fokozatot kísérletes onkológiából – a szakemberek nem hiszik, inkább csak remélik.
A reménynek természetesen van alapja. Elég jól ismerik az egér és az ember immunrendszerét, nagyjából sejtik, melyek azok a folyamatok, amelyek hasonlóan működnek. Továbbá előkísérleteket már emberekkel is végeztek, és azt tapasztalták, hogy az emberi nyirokdaganatokban lévő immunsejtek hasonlóan reagáltak a kezelésre, mint az egér immunsejtjei.