A zsinat bezárása után nyolc évvel a konstantinápolyi Szent Bölcsesség (Hagia Sophia)-templom tetejéről leverték a keresztet, a helyébe félhold került. Egy évszázadon belül pedig az iszlám már Bécs kapuján döngetett.
Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka, az orosz ortodox egyház szellemi vezetőjének havannai találkozója külsőségeiben jóval szerényebb volt, mint a XV. századi zsinat – a kereszténység fenyegetettsége viszont semmivel sem kisebb. Sőt, akár az áldozatok számát, akár az üldözéssel érintett terület kiterjedtségét nézzük, valószínűleg nem tévedünk, ha azt mondjuk: a kereszténységnek a legnagyobb erőpróbák egyikét kell kiállnia.
Az Open Doors nevű nemzetközi szervezet adatai szerint 2014-ben mintegy 4300 keresztényt végeztek ki a hitük miatt, tavaly pedig körülbelül 7100-at. Összehasonlításul: ez több mint fele a Diocletianus-féle nagy keresztényüldözés (303–311) valamennyi áldozatának. A keresztény templomok, imaházak, intézmények elleni támadások számát tekintve a kép még elborzasztóbb: a 2014. évi 1062 eset 2015-ben megduplázódott, 2406-ra nőtt. Ráadásul ezek pusztán becsült adatok. Hiányoznak belőlük a fegyveres konfliktusokban elpusztultak, nemkülönben Észak-Korea vagy Eritrea üldözöttjei. A nemzetközi sajtó ugyanakkor meglepő (?) távolságtartással kezeli ezeket az eseteket. Gyakran hallottuk, hogy valamelyik nyugati állam jeles képviselője szót emelt mondjuk a homoszexuálisokért, de egészen a legutóbbi időkig a keresztények szenvedése jobbára csak mínuszos hír volt – ha volt – a lapok többségében.
Aztán egy esetnek sikerült áttörnie az (el)hallgatásból emelt falat: a huszonegy kopt keresztény történetéről van szó, akiket a líbiai tengerparton fejeztek le szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt. A magát Iszlám Államnak nevező szörnyeteg az ő vérükkel a bennünk és a világ keresztényeiben fészket vert félelmet kívánta táplálni, de a mártírok nagyobbnak bizonyultak hóhéraiknál. A kopt pápa válasza, hogy február 25-én a vértanúkat szentté avatta, még a harcos ateistákból és a liberális sajtóból is némi elismerést váltott ki. A csoda persze ez esetben sem tartott három napnál tovább, de ez már egy másik történet…
Most maradjunk a huszonegynél és a személyes példamutatásuknál.
Hadd emeljem ki társai közül Mathew Ayairgát, aki egyes források szerint csádi, mások szerint ghánai születésű – ha ránézünk a mártírok Tony Rezk által megfestett ikonjára, egyből felismerjük majd: ő az a kedves fekete fickó ott a kompozíciónak éppen a közepén. Ayariga nemcsak új vértanú, hanem új keresztény is volt. A legenda szerint ugyanis társai hittel viselt szenvedése láttán tért meg. Amikor fogvatartói megkérdezték: „Ki a te istened?”, ő fejét a többiek felé fordítva azt felelte: „Az ő Istenük!” S ezzel aláírta halálos ítéletét.
Van ebben tanulság mindenkinek, de főleg az üldözőknek!
A kereszténység Jézus megfeszítése óta az üldözöttek vallása volt, olyan embereké, akiket az áldozatvállalás, a kiontott vér csak megerősített, de sosem tört meg. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy beletörődhetünk az üldözésbe, és semmiképpen sem ad felmentést a tétlenség, a fásultság, az érdektelenség alól. A mártírok áldozatvállalása akkor ér valamit, ha személyes életpéldájuk utat talál a szívekbe. Erre figyelmeztetett most nagyon világosan Ferenc pápa és Kirill pátriárka Havannában. Kíváncsian várom, hol és milyen zászló lebeg majd nyolc év múlva.