A görög nyelv a dúlosz (rabszolga) és a diakonosz (szolgáló) kifejezéssel az alávetettség két formáját különbözteti meg. Előbbi nem szabad ember, hanem urának tulajdona, utóbbi esetében viszont egy olyan személyről van szó, aki szabad emberként szolgál másokat, akár egy ügyet.
A titkosszolgálatot felügyelő miniszterek nyilatkozataiban is gyakran találkozhattunk a „titkosszolgák” kifejezéssel. Elterjedtebb megnevezés azonban „a titkosszolgálat munkatársai vagy tisztjei”, hiszen a hivatásos állomány tagjai gyakran katonai rendfokozatokat viselnek mind a katonai, mind a polgári szolgálatok esetében. Mindezek ismeretében a „szolga” titulus első hangzásra lealacsonyítóbbnak tűnhet, tartalmilag azonban helytálló. A szolgálatok címerében használt szimbólumok egyszerre utalnak az erőre, a figyelemre, a védelmi funkcióra és árulkodnak a testület elkötelezettségéről.
A szakszolgálat mottója például: „A haza minden előtt!” A titkosszolgálatnál dolgozók szolgálnak, ez nem titok. Esküjükhöz híven szolgálják országukat, hazájuk polgárait, nemzetük biztonságát. Szolgálat ez, mely feltételezi az eltökéltséget, az elkötelezettséget éppúgy, ahogy egyben a felelős alázatot is az ügy iránt. A „hatalom mások fölött” vagy a „hatalom az események irányításában” nem jelenhet meg gondolkodásukban, nem tévesztheti meg az operatív állományt. Senki nem gondolhat arra közülük, hogy a hatalom egy „lehetőség”, nem pedig „felelősség” .
Ebből következően a titkosszolgálat sem a hatalmat szolgálja, pláne nem a felsőbbség érdekérvényesítését. Mert a parancsot kiadó miniszter maga is szolga. Ez akkor is így van, ha azt látjuk napjaink európai politikai elitjéről, hogy e szó eredetét nemcsak elfelejtette, de meg is csúfolta. Úgy tűnik, hogy a hatalom mámora arroganciával párosulva a szolgákat megválasztó, ezzel őket hatalomhoz juttató alattvalókat katasztrófával fenyegeti.
S ez nem képzavar, hisz formálisan a tömeg, a nép választja a „szolgáit”, politikai vezetőit, az egyes országok, sőt az Európai Parlament képviselőit is. Ez nem előítélet, mára sajnos egyre gyakoribb keserű tapasztalat, hogy az adott ciklusok alatt megválasztott politikai elit paradox módon éppen az őket hatalommal felruházó választópolgárokat kezeli ostoba, felkészületlen és tudatlan alattvalóként.
Csakis a nyugat-európai politikai elit fentebb vázolt szereptévesztésével magyarázható, hogy bár az Európát ért invázió veszélyire az Európai Unió összes titkosszolgálata idejében figyelmeztette vezetőit, a szolgák (illetékes vezetők) még csak válaszra sem méltatták a jelzéseket, javaslatokat.
Alig telt el 2015 óta néhány év, és Európa egyre nagyobb káoszban találja magát. A törvényeket szelektíven érvényesítik, a politika szereplőit a háttérből irányítják gátlástalan módon. Lassan már a látszatra sem adva mennek szembe a kontinens őslakos nemzeteinek értékeivel és érdekeivel.
A szolgák szolgái, a nemzetbiztonsági operatív szerveknél tövig nyomott fékpedállal sem képesek megállítani a szakadék felé száguldó XXI. századi Európát. Mindezekből következően hírszerző szemmel Európa biztonságára ma a legnagyobb csapást a jelenleg folyó németországi politikai válság jelenti.
Le kell szögezni, hogyha létrejön a nagykoalíció, ami a CDU/CSU szövetség együttműködését jelenti az SPD-vel, akkor lőttek Európa biztonságának. Maga Schultz, az SPD elnöke jelentette ki még 2017-ben, rögtön a választást követően, hogy pártja gyenge szereplésének hátterében a választók egyértelmű jelzése volt a nagykoalíció életképtelenségére. Ezért a jövőben ellenzékben kívánnak politizálni. A szociáldemokraták vezetője ekkor kivételesen jól értékelte a helyzetet, mert a német emberek más politikai irányt várnak a jövőtől. Különösen a migrációs kérdés felülvizsgálatát követelik saját szolgáiktól.
Néhány hónappal később, 2018 elején viszont azt látjuk, hogy újraindultak a nagykoalícióra irányuló kísérletek a saját egyéni túlélésükért küzdő politikai elit tagjainak részéről. Martin Schultz napokban ismertetett „következetes” álláspontja szerint Németországnak szüksége van arra, hogy a CDU/CSU–SPD-nagykoalíció újra együtt viselje a kormányzás felelősségét (itt: lehetőségét).
Mi történik itt? A szolgák fellázadtak uraik, a választóik ellen? Vagy nem értik a biztonságra, a megszokott, fegyelmezett német életre vágyó népük utasítását? Vagy nem a népüket, hanem valaki egészen mást szolgálnak? Esetükben az alávetettség mely formájával, a szolgasággal vagy a rabszolgasággal van dolgunk? Urai önmaguknak vagy uraik rabszolgái?
Költőinek tűnhetnek e kérdések, amelyek többségére talán majd a történelem ad választ. Ma mindenesetre biztos tudás hiányában is joggal feltételezhetjük, hogy a demokratikus úton megválasztott, a nép szolgálatára felesküdött vezetők azon háttérhatalom érdekeit helyezik előtérbe, amelyeknek a világon mindenki csak szolga és alattvaló, legyen az miniszteri szolga, titkosszolga vagy a nép mint szolgahad.
Ha igaz az a sejtés, hogy a német és uniós politikai elit ezen a tévúton jár, a jövő mindenkinek elég szomorú lesz, ugyanis egyre riasztóbb hírek érkeznek Németországból. Nemcsak az odatévedt, munkára képtelen bevándorlók hagyják figyelmen kívül a törvényeket, a szokásjogot és az emberi viselkedés alapnormáit, hanem a német emberek is önvédelemre, de mégiscsak önbíráskodásra készülnek. Arra, amikor nem számítanak a törvények, szabályok, nem számít mások kulturális szokása, és nem tolerálják a messziről jött idegeneket sem.
Normális Németország nélkül viszont nincs kiegyensúlyozott Európa. Sem gazdasági, sem biztonsági értelemben nem beszélhetünk kiszámítható európai jövőről. Az egyesült Németország olyan pozíciót tölt be kontinensünkön, mely jelenleg alternatíva nélküli.
Az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Kínával érdemben nem összevethető, hisz a nagyság kevés Európa vezetéséhez a kulturális és történelmi determináció nélkül. Mindezek okán kell kijelenteni, hogy a németországi kormányalakítás és annak koalíciós formája nem német ügy, hanem Európa legújabb biztonsági kihívása.
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.