Még május 7-e éjszakáján történt. A koreográfia szerint Emmanuel Macronnak, Franciaország valaha megválasztott legfiatalabb elnökének az árkádok felől kellett közelednie a Louvre üvegpiramisa előtti ünnepi emelvényhez.
A díszkivilágítást kikapcsolták a percekig tartó úton, a sötétből tűnt elő a leendő államfő. Kimérten, de határozottan haladt előre a félhomályban. Komolyan, céltudatos tekintettel. Ám az egyik elkapott képen rettenet tükröződött arcán. Talán a félelem attól, ami rá vár, az elbizonytalanodás az ismeretlentől, hogy mibe vágta fejszéjét, a kétely, hogy meg tud-e felelni a rá váró számtalan kihívásnak.
Átfuthatott az agyán az a gondolat, hogy nem túlzott merészség-e hároméves politikai múlttal nekivágni Franciaország legmagasabb tisztségének, amely még jelenlegi formájában is az államok élmezőnyébe tartozik. Ugyanis három éve csak maroknyian tudták, hogy ilyen álmokat dédelget. Most ez összejött, hála a mögötte dolgozó erőknek, de az álmokat valóra kell váltani, különben olyan dicstelenül távozik majd az Élysée-ből, mint elődje.
„Hozott” értékek
Emmanuel Macron a centrista elnök, ezt szajkózza a világ és az itthoni sajtó jó része is. Feltehetőleg ezt ő maga is így képzeli el, ám ennek semmi köze a valósághoz. Az új elnökről azt tartják, hogy „gazdaságilag jobboldali, de szociálisan baloldali” – tehát ha itt elveszünk, ott meg hozzáadunk, már meg is kaptuk a közepet, ezzel próbálják indokolni a centrista jelzőt. Arról viszont elfeledkeznek, hogy vannak „hozott” értékek.
Macron mindig is a Szocialista Párthoz vonzódott, annak tagja is volt. Balliberális – ez a jelző tökéletesen megfelel rá. „Macron baloldali” – szögezte le róla legutóbbi könyvében háromszor is volt főnöke, François Hollande. Ő már csak ismeri, ugyanis érdemei hangoztatásával ő tette meg gazdasági miniszterré. E tisztségben – valljuk be – nem alakított valami emlékezeteset.
Macronnak Édouard Philippe személyében egy jobboldali képviselőt sikerült megnyernie a kormányfői posztra. Célja a kinevezéssel: megosztani a jobboldalt. Philippe egyébként Alain Juppé mérsékelt jobboldali volt kormányfő előválasztási kampányában vett részt, és Le Havre polgármestere is. Ugyanabból az elitből származik, mint Macron, ugyanazt az iskolát végezte.
Mint a Le Figaro napilap fogalmazott, jelenleg Párizsban zajlik „a kurtizánok tánca”, vannak, akik nagyon dörgölődznek az új hatalomhoz, és vannak, akiket a hatalom akar egy körre elvinni. Ám a mérsékelt jobboldal, a Köztársaságiak (LR) és a Független Demokratikus Unió (UDI) egyelőre még ellenáll a kísértésnek. Persze köztük is vannak, akik hallgatnak a csábító szóra, de a pártok testületileg nem akarnak kötélnek állni. Jól tudják, ha beállnának Macron mögé, akkor egybemosnák őket vele, s a következő választásokon esélyük sem lenne arra, hogy választási lehetőséget kínáljanak a franciáknak.
Az utolsó napokban a volt szocialista miniszterek tömegével csatlakoztak Macron mozgalmához, még Manuel Valls volt kormányfő is tett egy kísérletet, hogy felugorjon a mozgó vonatra, de őt leparancsolták a járműről.
Az is hazugság, hogy az elnökválasztásokon Emmanuel Macron diadalmas győzelmet aratott. Elég, ha a második forduló estéjén követtük az utcai eseményeket. Emberemlékezet óta nem volt ilyen kevés ünneplő a párizsi utcákon.
A Louvre-nál alig tízezer ember ünnepelte, a megválasztott elnök rövid beszéde után két órával már alig lézengtek a környéken, pedig a helyszínen technokoncertet tartottak. Más elnökválasztáskor hajnalig tartó, véget nem érő autós felvonulással adnak hangot örömüknek. Jobb híján választották meg – tette helyre a Köztársaságiak egyik vezetője, Laurent Wauquiez a „diadalmenetet”.
Az elnökválasztások második fordulójában 76 százalékos volt a részvétel, amelyből Macronra kétharmad szavazott. Ám a felmérések szerint 40 százalék csak meg akarta akadályozni, hogy Marine Le Pen, akit – egyre kevesebben, de – továbbra is szélsőséges nézetekkel azonosítanak, megszerezze a legfőbb hatalmat Franciaországban. Aztán ott van az a négymillió szavazó, amely meghaladja a tíz százalékot, aki „fehér voksot”, azaz érvénytelen szavazatot dobott az urnába. A két jelölt közül ők nem találtak olyat, akit szavazatukkal jutalmaznának. Ha ezeket a voksokat levonjuk a végeredményből, a két pályázó közel azonos szinten állna. Ez pedig az egyik részről nem tekinthető elsöprő győzelemnek, míg a másikról megalázó vereségnek.
Európa új lendületet vett Macronnal, Újból erősödik a Párizs–Berlin-tengely, Macron kétsebességes Európát akar – ilyen címekkel üdvözölték a fiatal francia jelölt győzelmét azok a lapok, amelyek az Európai Egyesült Államok hívei. Ehhez mindenképpen Németországnak egyenrangú félként kell elismernie Franciaországot. A hétfői Merkel–Macron-találkozón természetesen mindenki kifejezte nagy elégedettségét a közelmúlt eredményei láttán.
A Nicolas Sarkozy elnök által ápolt már majdnem szerelem Angela Merkel iránt nem hozott sokat a franciák konyhájára. Szép csendben ugyanúgy folytatódott az a német gazdaságpolitika, amelyet a franciák korábban sérelmeztek. François Hollande is nagy hévvel vetette bele magát a tárgyalásokba: majd ő rendet csinál, majd ő helyére teszi a németeket, majd ő… Aztán ugyanúgy ment minden, mint annak előtte.
Ki emlékszik a közelmúltból valami nagy német–francia politikai összezördülésre? Hollande-nak is rá kellett jönnie, hogy az európai ügyeit meghatározó nagyobbal szemben nem rúg labdába. Most ez a 39 éves politikatanonc, aki igencsak túlképzett liberális elvekből, fogja majd meghatározni, hogy miként táncoljon a berlini medve? Ugyan már. Angela Merkel még korábban figyelmeztette Franciaországot, hogy nem ártana, ha most már betartaná az Európában szokásos háromszázalékos költségvetési hiányt.
Macron kiváló tanuló, hamar rájön, hogy nem a hajdan elveszett tengelyt kéne újrakovácsolni, mert arra nincs esély, hanem csak jó viszonyra kell törekedni Németországgal, és persze
– bármennyire nem tetszik is Frankföldről nézve – követni az utasításait.
Macron kampányában odáig merészkedett
– nyilván Marine Le Pentől akart szavazatokat elcsípni –, ha nem valósul meg a brüsszeli reformcsomagja, akkor népszavazásra bocsátja Franciaország kilépését az unióból. Meg is remegett Brüsszel, és azóta is rázkódik! Ez az ifjú úgy beszél, mintha az egész tőle függne. Attól az országtól, amely egyesek szerint így is sok kivételt élvez. Veszi a bátorságot, és szankciókkal, sőt kizárással fenyegeti meg hazánkat és Lengyelországot „az uniós szabadságjogok lábbal tiprása miatt”. Ő lett a kétsebességes Európa legjelentősebb szószólója. De addig talán meg kellene oldani az euróválságot, az egész délvidék – Görög-, Olasz-, Spanyolország és Portugália, és nemsokára Franciaország – fenyegető eladósodottságát és a migránshelyzetet.
Veszi a bátorságot
Ez a baj a francia gazdasággal is, hogy Macron neoliberális próbálkozásai egyszer már nem jöttek be, de azért tovább erőlteti azokat. Ha nem jön össze pártjának, a Lendületben a Köztársaságnak (REM) a parlamenti többsége, amire több esély van, mint az ellenkezőjére, akkor rendeleti úton akarja bevezetni a reformjait. Erre felhatalmazása van, csak utána szembesülnie kell az utca viszonválaszaival, amelyek Franciaországban nem valami kíméletesek.
A tavaly nyár elején bevezetett munkajogi törvény további szigorítása lesz az első, amelyet a Valls-kormány is a demokráciát megkerülve tudott elfogadtatni. A reform célja a munka törvénykönyvének további kiterjesztése.
A munkáltatónak joga lesz meghatározni azt, hogy a munkavállalók milyen körülmények közt dolgozzanak. Ők határozzák meg például a munkaidőt, de erről a szakszervezetekkel vagy a munkások többségével meg kell állapodniuk. A munkáltató eltérhet, természetesen lefelé az ágazat bérminimumától, kikötheti, hogy mennyit fizet a túlóráért. Talán nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy ősszel Párizs „égni” fog. De az biztos, hogy a szélsőbal volt jelöltjének, Jean-Luc Mélenchonnak, aki mindig is azt hangoztatta, hogy Macron a gyáriparosok és a nagytőke képviselője, alaposan meg fog nőni a támogatottsága.
A többség reményében
És ez csak a kezdet. Ha kell, akkor dekrétummal szerez érvényt a munkanélküliekre vonatkozó törvénynek, a szakképzés reformjának, a lakásügyi szabályozásnak. Jövőre jön a nyugdíjreform, és 2018 vége előtt ezt a változáscunamit le akarja zárni.
Ezt követően a parlamentnek az lesz a dolga, hogy a reformokat felügyelje. Mármint Macron elképzelései szerint. Ő arra számít, hogy az egy hete alakult pártjával többséget teremt magának az egy hónap múlva tartandó választásokon. Ami nagyobb csoda lenne, mint az elnökválasztás megnyerése! Az eddig a Lendületben a Köztársaság pártból megnevezett 424 pályázó közül 52 százalék különböző társadalmi szervezetekből jön.
Ebben is újítani akar, ki akarja cserélni az 577 honatya többségét. Csak 24 százalékban támaszkodik a Szocialista Párt volt képviselőire. Eddig még egy jobboldalit sem nevezett meg, de valószínűleg a további helyekre talál majd más pártból jötteket. Az viszont igazán kétséges, hogy a politikailag nem beágyazott pályázók, akiknek többségében az első próbálkozásuk lesz arra, hogy bekerüljenek a nemzetgyűlésbe.
Ekkor jön létre a társbérlet, az eltérő politikai színezetű elnök és a parlamenti többség együttélése a balliberális államfő és a mérsékelt jobboldal közt. Mindkettőnek megvannak az eszközei, hogy borsot törjenek a másik orra alá. Ilyen sem volt még, hogy megválasztott elnök ne tudta volna saját pártját hatalomra juttatni. A választások után a nemzetgyűlés többségének véleményét figyelembe véve az államfő joga megnevezni a kormányfőt. Nyilván ez nem a hét elején kijelölt miniszterelnök lesz.
Ha a Köztársaságiak tömegével hódolnának be Macronnak, azzal a saját halálos ítéletüket írnák alá. Ha nem, akkor egy küzdelmes, keserves időszak után, de mégis az eredményesség reményével szállnának harcba a következő elnökválasztáson.