Az amerikai politikai földcsuszamlás zaja szinte elnyomta Molnár Gyula szocialista elnök nyilatkozatát, amely az MSZP 2018 utáni esetleges megszűnéséről szólt. Ezt a kérdést – a kommunista utódpárt eltűnését – eddig reális lehetőségként a legvérmesebb antikommunista politikusok sem tematizálták: meglepő, hogy épp az érintett pártelnök osztotta meg velünk keresetlenül, miféle vészforgatókönyvek íródnak agyának hátsó zugaiban.
Igazság szerint persze a Hír TV rámenős riportere hozta szóba ezt a sötét jövőképet, de Molnár – aki korántsem nyeretlen kétéves már sem a politikában, sem a politikai kommunikációban – meglepő módon nem hárította el gondolkodás nélkül a puszta felvetést, ami a legbiztosabb jele annak, hogy már visszatérően gondolkodott rajta. A felvetésre, hogy egy újabb választási vereség után megszűnhet a párt, nem mondta azt, hogy ez kizárt volna. Ehelyett úgy fogalmazott: „Nagyon sokat hallom ezt a vélekedést. Adjanak nekünk annyi időt, hogy 2018 után beszéljünk erről újra. Most szerintem ez nagyon-nagyon rossz döntés lenne.” Vagyis most igen, később esetleg nem. Idő kell, nyilván azért, hogy kiderüljön: bekövetkezik-e az újabb elsöprő vereség, sorrendben a harmadik.
„Miért, ezen egyáltalán el kell gondolkodni?” – ocsúdik meglepetéséből a kérdező. Erre már maszatosabb választ kap. „Úgy gondolom, hogy a legerősebb ellenzéki párt ilyen módon való kiemelése valójában most csak a jelenlegi hatalomnak segít. Minden egyes választás után, ha az a választás nem nyertes, mi most nyertes választásra készülünk, minden kérdés felvethető.” A nyertes választás reményére tett közbevetés kötelező retorikai elem (egy politikus nem indulhat feltartott kézzel a harcba), de a többi részlet már korántsem az.
Az MSZP kiemelése egy egyelőre nem is létező ellenzéki összefogásból értelmezhetetlen: mintha az újabb összefogás után vereség esetén az összes résztvevőnek automatikusan harakirit kellene elkövetnie, Gyurcsánnyal bezárólag. Ráadásul nem is feltétlenül az MSZP a legerősebb ellenzéki párt (most vagy 2018-ban): lehet, hogy a Jobbik az.
A „minden kérdés felvethető” kitételre logikus a visszakérdezés: „Az is, hogy megszűnjön az MSZP?” Nem, nincs tévedés: a pártelnök ezt újfent nem hárítja el. „Mi minden kérdésre nyitottak leszünk abban a pillanatban, de most kérünk egy-másfél év türelmet attól, aki ideges, és békét, nyugalmat attól, aki pedig együtt akar velünk működni.” Ki ideges? A párttagság? S türelmesebb lesz attól, hogy akut sikertelenségre hivatkozva talán feloszlatják a klubját, ami az identitását adja? S ki a nyugodt? Gyurcsány meg a többi potenciális előválasztó?
Amennyire megnyugszanak a balrivális MSZP megroggyant lelkiállapota láttán, egyúttal annyira felhúzzák magukat a baloldali összefogás általi kormányváltás reális esélyeire gondolva. Molnár szuicid diplomatikussága eleve Gyurcsánynak kínálja fel a potenciális balvezérséget: ő legalább – Trump módjára – a legnagyobb ellenszélben, a legreménytelenebb szituációban is monomániásan nyerni akar. De hát egy demokráciában a kormányoldal mégsem parancsolhat rá erővel az ellenzékre, hogy tessék már rendesen, pártszerűen működni.
Ha déja vu érzésünk van, az nem véletlen. Az 1990-ben még kormányzásra készülő, majd tizenkét éven át valóságos vagy rejtőzködő koalíciós társként hatalmon lévő SZDSZ-ről is sokan gondolták úgy, hogy nem tűnhet el a pártpalettáról. Mégis – miután Medgyessy Péter kormányfő szíves közlése szerint „tele volt korrupciós ügyekkel” – az önfeloszlatás forradalmian új formája, a pártkiürítés mellett döntött: vezetői (kivétel nélkül megtartva a parlamenti mandátumukat) dezertáltak, a pártadósságot egy zenekritikusra és a költségvetésre hagyva.
Ehhez képest Molnár Gyula megszellőztetett forgatókönyve (amely az SZDSZ-es előkép ismeretében legkevésbé sem irreális) egyenes és férfias. Szokatlan lesz MSZP nélkül az élet, de az SZDSZ nélkül is megvagyunk valahogy.
A politikában pedig nincs vákuum: az enervált és dekadens erők helyére majd benyomulnak olyanok, amelyek élni és nyerni akarnak.