A kritikus tömeg elnevezés a magfizikából származik. Adott fajtájú és meghatározott geometriai elrendezésű anyag azon legkisebb tömege, amely még elegendő a maghasadás láncreakciójának fenntartásához. Egyensúlyi állapot. Ha növelem a kritikus tömeget, a nagyobb mennyiségű anyagból a maghasadási folyamatban a másodperc törtrésze alatt hatalmas mennyiségű energia szabadul fel.
A fizikában sem megy végbe ennyire egyszerűen ez a detonáció, de ha a társadalomtudomány oldaláról nézzük, a jelenség még bonyolultabb. Mert ugye hol a határ? A fizikában meghúzható. Számtani eszközökkel meghatározható. A társadalomtudományban az értékek időtől, társadalmi típusoktól és helyzettől függően változnak. Nem mérhetőek, a detonáció egyszerűen itt van a nyakunkon, mint a tavaszi vihar.
A kés élén
Az emberek – jómagam is – ezt a szót, hogy „kritikus tömeg”, össze-vissza használják. Említeném például a biciklistákat, no, nem az egyszerű, szabadidős magánzókat, hanem azokat a „polgári engedetleneket”, akik az autós dominancia leszorítására tömegesen tekernek a nagyvárosok kiválasztott útszakaszain, s ha már annyian vannak, hogy leáll a forgalom, akkor kitörő örömmel békésen hazamennek. Jót balhéztunk, s tisztább lett a levegő.
A „kritikus tömeg” lefordítva Nyugat-Európa mai válságos viszonyaira azt jelentheti, hogy „ha kellő számú ember él át, gondol úgy vagy teremt valamit, akkor ez egy ponton hirtelen exponenciálisan növekvő hatással lesz az emberiség többi tagjára”. (lásd: Wikipédia) Az emberi történelem több évezredes problémája ez.
A homogén tömegben mindenkinek azonos a szerepe. S a cselekedeteik nettó hatása, az eredmény lehet teljesen más, mint amit külön-külön akarnának, de az is lehet, hogy megegyezik azzal, amit akarnak. A társadalmi folyamatok és a fizikai kísérletek között ebben áll a döntő különbség, a társadalmi változások során ez vezethet el a nagy történelmi drámához.
A jóslat egyszerű: ha minden akadály elgördül a migráció útjából, s ha Németországba ezáltal évi hárommillió ember jut be, akkor – nem nehéz kiszámítani – tíz év múlva Németország lakossága a mai 82,67 millió helyett 112, 67 millió is lehet. Amit Németország 300 ezer négyzetkilométeres területe esetleg el is bírhat – a baj az arányokkal és a kritikus tömeggel van.
1933 után a német társadalom lassan vette fel az NSDAP által betáplált fordulatszámot. Nehezen emésztették meg a nemzetiszocialista gyakorlatot. 1930-ban a nemzetiszocialisták csak egy 18 százalékos pártot alkottak, s a nagy gazdasági válságnak kellett eljönnie ahhoz, hogy az 1933-as előre hozott választásokon 38 százalékra tornázzák fel magukat.
Az uralom sorsa 1933-ban mégis a kés élén táncolt. A szocdemek és a kommunisták, ha összefognak (nem fogtak össze, mert féltek a náciktól), uralhatták volna a Reichstagot. Örök tanulság: az erőszak győzött. S mi lett belőle?
A harmincmillió bevándorló mint szám nem elképzelhetetlen, ha figyelembe vesszük az Európán kívüli világ népességrobbanását, azt, hogy a bevándorlásra kész tömeg nagyságát csak Észak-Afrikában hatvanmillióra saccolják. A harmincmilliós számot nem jómagam szoroztam fel, hanem az a kiismerhetetlen valami, amit ötven év múlva úgy fognak nevezni, hogy történelem.
E hatvanmillió, Észak-Afrikában toporgó migránsjelölt nagy része Németország felé törekszik. Mi vár a ma még mindig jól működő s jobb sorsra érdemes Németországra? Egy 2015 szeptemberében megírt, ugyanezen lap hasábjain megjelent cikkemben akkor polgárháborút vizionáltam.
A Keleti pályaudvar mellett napi rendszerességgel elhaladva s a migránsok közé bejárva nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól (meg is kaptam érte a magamét). S ma sem tudok ettől a gondolattól szabadulni, ameddig a korlátlan migráció esélye fennáll.
A muzulmán világ eredendően antiszemita. Aki nem, az gondosan titkolja. Az európai–angolszász civilizáció zsidó–keresztény alapokon nyugszik. Elsősorban, de nem csak az Ó- és Újszövetség egymásra épülő fejezetei miatt.
A kötcsei evangélikus templomban, a karzat második sorában, ahol a 219 évvel ezelőtt kialakított ülésrend szerint a helyem van, vasárnapról vasárnapra hallom az istentiszteletet lezáró szöveget: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Világosítsa meg az Úr az ő szent orcáját terajtad, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd az Úr az ő szent orcáját, és adjon tenéked békességet, Ámen!” Ároni áldás. Mózesnek mondta az Úr, hogy adja tovább Áronnak, ő pedig a többieknek. Például nekem, ott, a második padban.
Tudom, hogy vízió, de folytatom a megkezdett gondolatot. Ha túllépjük a maghasadás fenntartásához szükséges egyensúlyi állapotot, s bekövetkezik a nagy detonáció, amelyen valamilyen németországi vagy európai muzulmán államalakulat létrejöttét értem, akkor ennek az államalakulatnak az első ténykedése lesz a vallási kérdések „rendezése”. Ami – saját olvasatomban – az európai zsidóság elleni támadást fogja jelenteni.
S ennek a hatása pusztítóbb lesz az eddigieknél. Amit a nemzetiszocialista diktatúra nem hajtott végre, azt a muszlimok ilyen államalakulat keretében végre fogják hajtani. Még az sem feltétlenül szükséges hozzá, hogy az Iszlám Államhoz hasonló terrorszervezet legyen ez a németországi kalifátus.
A Magyarországon élő, evangélikus vallású, keleti frank eredetű egykori migránsok utódai csak a harmadik-negyedik ütemben fognak következni. Az ároni áldás is elveszti az aktualitását, s a kötcsei templom tornyáról leveszik a keresztet. Az összefogás sosem volt még ennyire létkérdés, mint az előttünk álló tíz évben lesz.
A nagyérdemű és tekintélyes szervezet, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia, amelynek a finn delegáció részeként tagja vagyok, Salzburgban tartja éves rendes közgyűlését. „Stock helyeken”, ahogy a pesti zsargon mondja.
A megnyitó fogadás a Festspielhaus Karl-Böhm-termében (idén a hercegérseki rezidencia Carabinieri-termében), az érdemi rész másnap az egyetem nagyaulájában. Az 1900 rendes tagból az előző években négyszáz mindig ott ült az aulában. Az idén sok az üres szék, jó, ha kétszázan vagyunk, fád arcok, hangulattalanság. Pedig szervezetileg minden a régi.
Például maga a jelvény, az akadémia címere. Négy egyenlő körcikkre osztott kör alakú pajzs, két körcikk az Anjou-liliomokkal, két körcikk a Dávid-csillagokkal. A liliom nemesített faj. Van fehér, sárga, halványlila fekete porzókkal. A liliom az Anjouk virága.
Történelmi motívum: a lexikon szerint az egyházi szimbolikában a hit és tisztaság, a világi történeti szimbolikában a szépség, a fiatalság és a lovagiasság jelképe. A két egymásba fordított egyforma nagyságú, egyenlő oldalú háromszög mint jelkép nem kizárólag zsidó, hanem hindi eredetű is. Egyik magyarázat szerint a nő és a férfi ősi jelképe, az egybeolvadás, tehát az élet folyamatossága.
Az akadémia az európai szellemi elit fóruma. Amely Európa szellemiségét hivatott karbantartani. Van egyeteme Ljubljanában, vannak rendezvényei, számtalan konferencia, állandóan változó összetételű és élettartamú ad hoc tudományos műhely. Az alapokmánynak tekintendő „Next Europe” szinte valamennyi pontja a toleranciát hirdeti. Az azt kiérdemlőknek minden évben kiosztják a „toleranciagyűrűt”, az európai és a nem európai egymásrautaltság szimbólumát.
Az 1900 tag között ennek következtében van is mindenféle fajta: államfők, operaénekesek, egyetemi tanárok, zongoristák, miniszterek, balett-táncosok, magas rangú vallási vezetők minden felekezetből. Még egy nyugalmazott római pápa is van Ratzinger bíboros személyében.
Körülbelül negyven Nobel-díjas valamennyi tudományágból s legalább ötszáz Nobel-díj-közelségbe jutott „hátrányos helyzetű”, akinek ezt a díjat (még) nem sikerült begyűjteni. Nem számít a származás, nem, bőrszín, vallás, politikai és világnézeti álláspont. Egyedül a tudomány számít, s az, hogy valaki ezt a négy körcikkre osztott szerény kis jelvényt elfogadja.
Hol a határ?
Az akadémiát 1990-ben Franz König bécsi bíboros-érsek, Felix Unger szívsebész és Nikolaus Lobkowicz herceg, filozófiaprofesszor alapították. Az alapítók összetételét tekintve nem nagy kunszt arra következtetni, hogy markánsan ultramontán, „pápapárti” szellemben. Tehát ahogy kell. A vezetés jobb kezekben ma sem lehetne. Felix Unger találta fel Salt Lake Cityben a szívátültetésnél használatos „ellipszoid szívet”. Nem tudom pontosan, mi ez, de ennek okán ő is ilyen Nobel-díj-közeli „hátrányos helyzetűnek” tekintendő.
Hetvenkét évét meghazudtolva közgyűléstől közgyűlésig energikusan szervezi az akadémiát. A közgyűlésen aztán fekete öltönyében, másfél kilós aranylánccal a nyakában jár-kel a nagyaula színpadán, köszönt, biztat, kitüntetést oszt (vagy kitüntetést vesz át), lelkesít, s improvizatív humorral irányítja a ceremóniát, mint egy élemedettebb korú vőfély a kötcsei lakodalomban.
A büfében a „festive plenary session” utáni fogadáson – ilyen magas minőségű társaságban – mindig kiscserkésznek érzem magam, és emiatt sunyin figyelem, ki mit mond. Most éppen az a kérdés van terítéken, hogy miért vagyunk ilyen kevesen. Egy idősebb orvosprofesszor valahonnan a nyugati végekről – ő is Nobel-díj-közelinek mondható – azzal érvel, hogy az egyik alappillér, a tolerancia mint fogalom „átgondolásra” szorul. Hol a határ? Lehet-e a tolerancia gyakorlásánál elmenni a végső határig? Ha a határt nem tudjuk meghatározni, nincs értelme az ittlétnek, a közgyűlésnek, ezért vagyunk ilyen kevesen. A felvetés erősen sarkított, de elgondolkodtató.
Mint minden program, a Next Europe is ki van téve az idők változásának. 2015 tavaszán senki sem gondolta, hogy kellenek az erős határok.
A Next Europe-ban azonban előrelátóan ott van a külső védelem gondolata, amely „kényszerűen szükséges”, ott van a közös európai hadsereg (!), sőt – horribile dictu – az európai határvédelem is. Örvendetesen erős megállapítás: saját értelmezésemben ebbe a fogalomba a földközi-tengeri haditengerészeti zárlat is beletartozik. Örvendetesen erős megállapítása a Next Europe-nak az is, amikor a brüsszeli vezetés pesszimizmusáról, hogy Európa eróziója megállíthatatlan, kritikus hangon beszél. Az akadémia jelmondata: „Nincs más út, csak Európa.”
Germán kalifátus
De vannak a programban gyenge pontok is. Ilyen az, amikor az Európa közepén eluralkodó nacionalizmusokról beszél, s amikor egyértelműen a föderáció, más néven az Európai Egyesült Államok mellett teszi le a voksot. A „föderáció és a nemzetállami szubszidiaritás szétválasztása”. „Közös felelősség és teherviselés.”
Az utóbbit még könnyen el lehet intézni azzal, hogy a közös felelősség alapja a közösen hozott döntés – amely 2015-ben a migránsok behívása ügyé-ben köztudottan nem történt meg. Az előző, az elburjánzó nacionalizmus Európa közepén már bonyolultabb dolog. A leggyengébb pont.
Miről van szó? A lengyel, szlovák, osztrák, netán magyar nacionalizmusról? A nacionalizmus mindig energiatöbbletet jelent, s a múltban is azt jelentette. Egy adott etnikai vagy nem etnikai alapon szervezett állami konstrukció túltermeli a közösség energiáit. Ha ezt az energiát a világpolitika kanalizálni tudja, nincs baj. Ha nem tudja, mert akadályozzák, baj van.
Bismarck: „Németországnak meg kell találni a helyét a Nap alatt.” Nem találta meg. S mi lett belőle? Két világháború. A nagyhatalmi félhegemón státusz kielégítetlenségi állapot. Jelenleg Európa is mint meg nem valósult nagyhatalom e felé az állapot felé halad, ha a nemzeti energiákat ahelyett, hogy kanalizálná, centrális módszerekkel parancsuralmi rendszerbe akarja kényszeríteni (mennyire legyen görbe a banán).
Hogy a harmincmilliós germán kalifátus megvalósul-e, vagy sem, jövőbe látás hiányában megjósolhatatlan. A társadalmak és a kormányok kezdenek észhez térni, s ellenállnak a légies határokat követelőknek. De ha nem, a harmincmillióval megnövelt népességlétszámot könnyen felszorozhatja a történelem. S akkor a vízióból valóság lesz. A korabeli Németországban az összlakosság alig egynegyede volt tagja az NSDAP-nek, a többi maradt békés, szófogadó alattvaló. Mégis megforgatták a világot.
Németország esetében 1933-hoz képest a jelentős különbséget egy dolog jelenti. A félhegemón státusz megváltoztatásának náci ígérete a német társadalomban a harmincas évek közepére a megszabadulás érzését erősítette. Egy rossz békeszerződés korrekcióját. A romló belső viszonyok a mai Németországban az életösztönt hozzák mozgásba.
A német társadalmat 1945 után nem sikerült annyira alávetni a „nácitalanításnak”, hogy az életösztön ne írja felül ennek az „átnevelésnek” az eredményeit. Már most vannak jelei az erőszakos ellenállásnak egyes német csoportosulások részéről. Ha a kritikus tömeg határának átlépése után a muszlim konkvisztádorok át óhajtják venni a hatalmat, bekövetkezne a társadalmi detonáció, akkor már csak a fegyverek hiányoznak egy kiadós polgárháborúhoz.
Másnap reggel az idézett – ugyancsak korán kelő – kollégával a salzburgi természettudományi kar melletti mezőn akadok össze. Elmondom neki a kedvenc metaforámat. A tolerancia – a háborús övezetekből menekültek vagy netán a megélhetési migráció befogadása – nem lehet egy intelligens önkioldó robbanószerkezet, amely megérti, hogy a tömeg mikor lépte át a kritikus pontot, s elkezdi a visszaszámlálást.
Sűrűn bólogat: a kecske is jóllakjon, s a káposzta is megmaradjon. Közben hirtelen mindenütt harangozni kezdenek. Feljött a nap, s a nyugati, már német oldalról idefénylik a Hochkönig háromezer méteres csúcsa. Salzburgi harangzúgás és ez a hóban ragyogó hegy. Így együtt. Varázslat. Egyikünk sem szól, de talán ő is azt gondolja, amit én: milyen kár lenne, ha ez egyszer nem így lenne!
A szerző egyetemi magántanár, Budapesti Corvinus Egyetem