„A rettenetes, kegyetlen és hatalmas (részeges) Morbicer kunyhója ott állt egy domboldalon, az Ubue folyó mellett. Először benéztek az ajtón. A »lámpa« nevű napkivonat meghalt vagy gyengélkedett, mert alig volt némi világosság a kunyhóban, de azért így is jól látszott, hogy a Hatalmas és Rettenetes Morbicer már részeg. Van neki egy asztala, amiről a néger boy már mesélte nekik, hogy a fehérek ezt »íróasztalnak« hívják, ennél esznek és káromkodnak. Ezen van egy fatölcsér, amit a bennszülöttek mellének támaszt, és titokban kihallgatja, hogy mit beszélnek egymással a szerveik. Sőt, egyszer Viharláb tüdejének súgott is valamit a tölcséren át, és azóta mintha megátkozták volna, ez nem tud lopni.”
Így látják Morbicer doktort – akinek alakját a szerző a kötet tanulmányértékű utószavát jegyző Rejtő Jenő-szakértő, Thuróczy Gergely szerint részben legalábbis Albert Schweitzer Orvos az őserdőben című, 1935-ben megjelent kötete ihlette – a bennszülöttek, akik félelemmel vegyes tiszte… bocsánat, utálattal néznek erre a fehér istenre, az Angol Királyra, aki az egészen apró, ártatlan gyerekek karját tüzes tűkkel szurkálja, mindenféle undorító, fehér folyadékot itat velük és a vérüket is rendszeresen leszivattyúzza.
Az elbeszélés, amelynek jelen kötet három változatát is közli (ezekről még lesz szó), Rejtő kevésbé ismert művei közé tartozik, „az úgynevezett tízfilléres/kisponyvák, füzetes/gyorsregények stb. sorát szaporítja”. Az életmű egyik rejtélyes darabja, köszönhetően az egészen nagy számú kéziratvariánsnak, amelyeknek nemcsak a sorrendjét nehéz/filológiai kihívás megállapítani, hanem magát a keletkezésük idejét is.
Érdekes mindhárom változatban elolvasni a művet, mert a három változat segítségével bepillantást nyerhetünk „a rejtői szövegképzés, irodalmi karakterfejlődés mikéntjébe” is. Meg hát… az a helyzet, hogy háromszor olvasva sem sok, sőt szívesen olvasná az olvasó tovább és újra, de mivel a kötetnek – miután közreadja a harmadik változat eredeti gépiratának kifényképezett/betűhív változatát – vége lesz, muszáj elölről kezdeni.
A három verzió közül az első a legterjedelmesebb, a leginkább ráérősen haladó, amelyik enged a poénok csábításának, és gyakran elkalandozik a nyelvi humor dzsungelében is. (A második és harmadik verzió jóval sietősebb az elsőhöz képest.)
Ugyanakkor gyönyörűen meglátszik, melyek azok a poénok, amelyeket maga Rejtő Jenő is arra érdemesnek tartott, hogy ismét beemelje őket az újabb és újabb verziókba – ha van valami, ami igazán izgalmas, akkor az éppen ez a csoda: hogy bele lehet pillantani a szerző agyának működésébe, meg lehet figyelni a poénválogatási technikáit, esetleges finomodásukat. Például az első verzióban még nem szerepel az összkomfortos pocsolya, de mind a második, mind pedig a harmadik verzióban igen, sőt más regényekbe is átkerült a motívum: „Őfelsége félkönyökére támaszkodva, kissé bágyadtan hevert egy tizenkét személyre berendezett komfortos pocsolyában.”
Parádésnál parádésabb, tőrőlmetszett Rejtő Jenő-mondatok követik egymást. Egyik kedvencem az, amelyikben a világháború híreit az újságban megpillantó Morbicer (milyen beszédes név…) doktor keserű reakcióját írják le, ahogy a nehéz varázslási trükköket és technikákat eltanulni kívánó bennszülött varázsló látja, majd próbálja megismételni: „Megállt a kezében az Okmány nevű varázslattal egy beteg pigmeus mellett, remegett a szája, amit igen nehezen tanult meg, és egész halkan ezt mondta: »Saturday Evening Post… Saturday… Nagy Isten…!« Ezt háromszor elmondta, kissé megrázta a fejét és arcát, mert jól megfigyelte Morbicernél, teljesen kimeresztett szemmel az Okmányhoz tolta.
Azután kissé lihegett, és úgy csinált a kezével, hogy remegjen a papír. Ez se volt gyerekjáték, amíg megtanulta. És hogy az orrcimpái rezegjenek. Azután meg kellett nyálazni a mutatóujjat és a lap felső sarkát megérintve átfordítani. Azután akkorát kell csapni a homlokára, hogy csattanjon, és egy ideig elfödni a két szemét. Tenyeret nagyon lassan elvenni és háromszor azt mondani: oh…” – és így tovább.
Na de be is fejezem itt a recenziót, hiszen igencsak a szívemre vettem Viharláb megjegyzését, amelyet a hosszú és fellengzős beszédbe kezdő királynak mond, miután félbeszakítja: „Nagy király, hagyjuk az ilyeneket. Csinálok egy új közmondást: ki hosszan szól, rövidesen kimúlik.”
Rejtő Jenő: Konzílium az őserdőben. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2018.