Halálának 80. évfordulójára, 2016-ban adta ki a Nap Kiadó az alföldi festők egyik kiváló képviselőjének, Tornyai Jánosnak az összegyűjtött leveleit. A hódmezővásárhelyi nyugalmazott helytörténész, Kőszegfalvi Ferenc közgyűjteményekből, periodikákból és magánszemélyektől gyűjtött össze nem kevesebb, mint 936 levelet. Ezek egy részét Tornyai írta, más részét hozzá írták hivatalos és kevésbé hivatalos céllal, formában és minőségben.
A két vaskos kötetet – amelyek borítóját a Bús magyar sors – önéletrajz, néha egyszerűen csak A magyar lóként emlegetett, illetve a szintén nagyon szuggesztív Távolba futó út című festmények díszítik – mindenkinek ajánlom, aki annál is jobban meg szeretné ismerni a ma 150 éve született Tornyait, mint amennyire képei, rajzai alapján megismerhető. A levelek a műveket létrehozó embert jellemzik olyan közvetlenséggel, olyan nyelvezettel és stílussal, hogy néha felkapjuk a fejünket és körbenézünk: ezek a levelek valóban 1888 és 1936 között íródtak?
Tornyai János Hódmezővásárhelyen, zsellércsaládban született, és szülővárosának köszönheti, hogy ösztöndíjasként elvégezhette a budapesti Mintarajziskolát, ahol olyan mesterei voltak, mint Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János. A tehetséges és szorgalmas ifjú a párizsi Julian Akadémiára is kijutott, de az impresszionista festészet nem volt rá hatással. Annál inkább Munkácsy Mihály, aki nemcsak festői stílusát illetően látta el jó tanácsokkal, hanem a hazafias eszmékre is felhívta a figyelmét. A mester és példakép lírai realizmusa egy időben tetten érhető Tornyai alkotásain, de aztán kialakul egyéni stílusa. Sorstársai és saját életét tömör, a drámai feszültséget hangsúlyozó szaggatott ecsetkezeléssel vitte vászonra és bár a helyzet tragikuma süt a képeiből, mégis azt érezzük, hogy ezek az emberek nem adják olcsón az életüket, nem várják tehetetlenül sorsuk beteljesülését, küzdenek, kapaszkodnak, dolgoznak.
Említettem már, hogy Tornyait nemcsak besorolják az alföldi iskola festői közé, hanem egyik kiemelkedő alakjának is tartják a művészettörténészek. Tisztázzuk, hogy nem egy valóságos iskoláról van szó, hanem azokat a festőket soroljuk ide (Endre Béla, Holló László, Kohán György, Koszta József, Mednyánszky László, Nagy István, Rudnay Gyula és Tornyai János), akiknek azonos volt az indíttatásuk és a céljaik, Munkácsy Mihályt és a nagybányai festőket tartották példaképüknek, stílusukban a mágikus realizmust és a plein airt követték, és akartak valamit tenni a hazájukért, s legfőbb céljuk volt a Nagyalföld megfestése. S bár az ott élők többsége nincstelen volt, ők az Alföldről mégsem lehangoló, de nem is idealizált képeket festettek. Ami pedig a tájképeket illeti, maradjunk csak Tornyainál, az Alföld minden évszakban és minden napszakban megjelenik az épített környezet szépségeivel együtt.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Kiss Lajos néprajztudóssal összegyűjtötték a vásárhelyi népművészeti emlékeket, lerakva ezzel az 1904–1905-ben megalakuló hódmezővásárhelyi múzeum alapjait.
Érdekes sorsa, élete volt Tornyai Jánosnak olyan szempontból is, hogy bár szülővárosa segítette, hogy tanulhasson, később megromlott a kapcsolata a város vezetésével. Csalódottságát meg is festette az emberi elhagyatottságot, magányosságot jelképező, már említett Bús magyar sors – önéletrajz című képén. Mártélyra költözött, legszebb alföldi tájképeit ott festette, világos színekkel, derűs fényekkel. 1919-ben Budapestre költözött, Szentendrén is festett, kiállított itthon és külföldön is, díjakat nyert. Sikeres volt és a művészi társaságok életébe is bekapcsolódott. Halála előtt két évvel hazahívták Hódmezővásárhelyre, műveiből gyűjteményes kiállítást rendeztek, évjáradékot szavaztak meg neki.
Tornyai hálája nem maradt el, a városra hagyta grafikáit, festményeit, amelyeket 1951 óta a róla elnevezett Tornyai János Múzeumban őriznek.