Meghalt Fidel Castro kommunista diktátor, aki ötven évig kormányozta vaskézzel Kuba szigetét. Ő a felelős több tízezer kubai állampolgár meggyilkolásért, százezrek életének tönkretételéért. Mégis, halála után a nyugati világ részvéttel adózik az előtt az ember előtt, aki a XX. század második felének egyik legrettegettebb alakja volt. Globális amnézia ez, vagy csupán annak jele, hogy szélsőséges politikai nézeteit még az Európai Bizottság vezetői is magukénak érzik a mai napig?
Fidel Castro 1926-ban született Kubában egy gazdag ültetvényes gyermekeként. Fiatalkorában előkelő jezsuita iskolába járt, majd a havannai egyetem jogi karán tanult és ott ismerkedett meg a radikális politikai tanokkal, így a marxizmus-leninizmussal. Amikor 1952-ben Batista fegyveres puccsal hatalomra jutott Kubában, a fiatal Fidel elhatározta, hogy szembeszáll vele; egyetemi barátaiból verbuvált csapatával megtámadtak egy Havanna melletti helyőrséget, de legtöbbjüket lelőtték vagy foglyul ejtették. Castro az utóbbiak között volt, és 15 évet sóztak rá, amiből azonban csak kettőt kellett leülnie, amnesztiával szabadult 1954-ben. A felkelés hevülete azonban nem csökkent. Először Mexikóban rejtőzött el, mint Lenin egykoron Finnországban, hogy erőt gyűjtsön és hadsereget toborozzon. 1959 januárjában, minden várakozást felülmúlva, csapataival bevette Havannát és megdöntötte a Batista-kormányt. Hű fegyvertársai között volt öccse, Raúl és egy argentin orvos, akit Che Guevarának hívtak. Che a győzelem után a havannai La Cabana börtönerőd parancsnokaként több száz embert ítélt halálra és végeztetett ki a Batista-hadsereg tisztjei közül.
A forradalom elsöprő sikere után sokan azt várták, hogy Castro visszaállítja a demokráciát, de nem ez történt. Habár még 1959-ben is azt ígérte, hogy összehívja az alkotmányozó nemzetgyűlést, ez azonban csak ígéret maradt, és a kubai kommunista pártnak soha nem lehetett egyetlen kihívója sem. Nagy elánnal fordult ellenfelei ellen – ez konkrétan politikai gyilkosságokat és megtorlást jelentett. A Cuba Archive amerikai emberjogi szervezet becslései szerint legalább tízezer ember esett áldozatul Castro véreskezű kommunistáinak. Az évtizedek folyamán ez a szám több tízszeresére nőtt. Az áldozatok több mint kétharmada a kubai fehér középosztály tagja volt, amely kezdetben még szimpatizált is a forradalmárokkal, mert úgy érezték, Batista után csak jobb jöhet. De nem így történt, a fehér lakosságnak csak kis része tudott elmenekülni úgy, hogy minden vagyonukat elvesztették. A többiek börtönbe kerültek, ahol nagyon sokan gyanús körülmények között meghaltak vagy egyszerűen csak eltűntek. Az üres villákba betelepítették a vidéki populáció nagy részét, akik vagy feketék vagy mulattok voltak, és rövid idő alatt romhalmazzá változtatták az egykori fényűző havannai tengerpartot.
A középosztály likvidálásával már nem volt ellenzék, mert az értelmiségiek döntő többsége az előbbi körbe tartozott, a tanulatlan vidéki populációnak pedig bőven elég volt, amit a rezsim akkor adni tudott nekik: ingyenlakást, élelmet és a kubai léthez nélkülözhetetlen szivart meg rumot. A sebtében felállított kommunista kormány dilettánsokból álló, semmihez sem értő társulat volt, így például Che Guevara lett a Kubai Nemzeti Bank elnöke, ipari miniszter, aki sztálinista típusú rendeleteivel rövid időn belül csődbe vitte az államkasszát. De a forradalomnak ez mit sem számított, és miután Castro leszámolt belső ellenfeleivel, úgy döntött, hogy exportálja a forradalmat. Kubai zsoldosok jelentek meg Afrikában a hatvanas években Angolától Mozambikig, halomra ölve a kommunista eszmével nem szimpatizáló lakosságot. Még a vietnami háborúban is megfordultak kubai zsoldosok, ám a legszörnyűbb árat azok a dezertőrnek titulált kubai katonák fizették, akik a havannai börtönökben senyvedtek. A jelentések szerint 1966-ban több mint félszáz ilyen fogolynak csapolták le a vérét, hogy azt a harcoló vietnami csapatokhoz juttassák.
Időközben Castro függő viszonyba került a Szovjetunióval. Az 1962-es rakétakrízis majdnem újabb világháborúba torkollott, és ezt már egykori harcostársai sem nézték jó szemmel, különösen Che Guevara. Castro ezért elküldte Bolíviába, hogy az argentin gerillavezér ott próbálkozzon meg marxista forradalom kirobbantásával, ám ez a döntés Che halálához vezetett, elfogták és kivégezték, amivel viszont Fidel előre kalkulált. A sors tragikus fintora, hogy Guevara halálával a nyugat-európai baloldal felkapott mártírja lett, a ’68-as párizsi diákok az ő nevét skandálva vonultak barikádokat építeni. Sokan közülük ma az EU magas rangú politikusai, akik elvakult módon ápolják emlékét. Az Európai Bizottság elnöke megadta a grandiózus történelemhamisítási rokonszenvkampány alaphangját, kijelentvén, Castro nem volt diktátor. Castro alighanem bálvány, egy romantikus és elpusztíthatatlan igazsághős, Zorro és Robin Hood egybegyúrva.
Az európai baloldal a szégyenletes hamisításcunamihoz erős transzatlanti támogatást kapott Obama elnök személyében. Megszólalt Trudeau kanadai miniszterelnök is, aki Castrót a történelem meghatározó alakjának nevezte, mint aki annyi mindent tett népéért. Mondhatnánk, amennyit Lenin is. Így nyilatkoznak vezető államférfiak egy olyan diktátorról, akihez képest elődje, Batista egy ministránsfú volt.
A kérdés Castro halála után az, hogy Kuba milyen irányba mozdul el, ha egyáltalán. Fidel fivére, Raúl talán egy mérsékeltebb irányzatot követ, de mihez képest? Fidel Castro két emberöltőn át vezette országát úgy, hogy közben két generáció nőtt fel, akiknek nincsen semmiféle viszonyítási alapjuk. A világról csak annyit tudnak, amennyit a szigetük enged, és onnan a másik part nem látható.
Fidel Castro meglehetősen dicstelen szerepet játszott a történelemben. A kommunista Szovjetuniót lemásolva tönkretette országát, lemészárolta az ellenzéket, az értelmiséget, de semmi olyat nem tudott adni cserébe, amivel megbocsáthatta volna az általa elkövetett bűnöket.
A világ jobb hely lesz nélküle.
A szerző politológus