A XX. század elején még minden negyedik közel-keleti ember keresztény származású volt, napjainkra azonban – nem függetlenül az Iszlám Állam terrorszervezet elmúlt években véghezvitt pusztításától – körülbelül mindössze 11 millióan maradtak a muszlim hívők több mint 370 milliós közösségének gyűrűjében.
Kamál Díb libanoni származású kanadai professzor szerint az évszázad közepére a vallás követőinek hírmondója sem marad a térségben, azaz a kereszténység bölcsőjében, hiszen már most is a legüldözöttebb kisebbségnek számítanak minden közel-keleti országban. Kivétel ez alól Libanon, a függetlenségét 1943 őszén kikiáltott egykori francia gyarmaton ugyanis a demokrácia a különböző vallások egyensúlyára épül, a keresztények pedig igen nagy politikai befolyással bírnak.
Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az államberendezkedés rendkívül aprólékosan szabályozott a keresztények és a muszlimok közötti hatalommegosztás tekintetében, ennek oka azonban nem annyira a nemzeti összetartozás gondolata, sokkal inkább a két vallás egymással szembeni bizalmatlansága. A mesterséges egyensúly fenntartását pedig szigorú szabályok kodifikálják: 1991 óta az ország alkotmánya rögzíti, hogy az államelnöki tisztséget kizárólag maronita keresztény, a miniszterelnöki posztot pedig elvileg csak szunnita muszlim töltheti be, míg a parlament elnökének székébe rendszerint síita muszlim ülhet.
A szíriai polgárháború és a Közel-Keletet sújtó hatalmi konfliktusok azonban példátlan gazdasági és politikai kihívások elé állították az országot, és ezzel együtt a társadalmi béke is veszélybe került. Az egész Közel-Keleten végigsöprő arab tavasz 2011-es kezdete óta körülbelül két és fél millió, leginkább szíriai és iraki menekült érkezett Libanonba, ez azonban csak becslés, a valóságban valószínűleg sokkal nagyobb a menedékkérők száma.
Libanon azonban nem csak a közel-keleti keresztények első számú menedékhelye, az országba már az arab tavasz kirobbanása előtt is özönlöttek, méghozzá a palesztinok, akik körülbelül félmillióan élnek – évtizedek óta – a kilátástalanságtól megcsömörlötten az aprócska ország menekülttáboraiban. Ez annyit jelent, hogy Libanonban gyakorlatilag minden harmadik ember menekült, méretével arányosan így a világ egyik legtöbb menedékkérőjét befogadó országaként tartják számon.
Hogy a különböző felekezeteknek pontosan hány tagja él Libanonban, arról leginkább csak találgatások vannak, de egy, az amerikaiak által 2012-ben – azaz két évvel az Iszlám Állam kalifátusának kikiáltása előtt – készített felmérés szerint Libanonban a muszlimok aránya körülbelül 54-59 százalék (a szunniták és a síiták körülbelül ugyanannyian vannak), a keresztények pedig a népesség körülbelül 39-41 százalékát teszik ki. A térségbeli keresztényüldözések következtében szinte biztosra vehető, hogy ez az arány mostanra felborult, megoldás ugyanakkor egyelőre nem nagyon látszik, hiszen bár a szíriai és iraki keresztények visszatérnének otthonukba, ez minden bizonnyal nem fog egyik napról a másikra menni, még akkor sem, ha mind Irakban, mind Szíriában súlyos csapást mértek a dzsihadista terrorszervezetre.
A maronita katolikus egyház egyébként a legnagyobb keresztény felekezetnek számít a térségben: Libanonban, Szíriában, Jordániában és Izraelben mintegy hárommillió híve van. A felekezet neve az V. században élt szíriai szerzetesre, Szent Maronra vezethető vissza, aki Antiochiában élt. Az ország jelenlegi elnökét kétéves hatalmi vákuum után tavaly október 31-én választotta meg a parlament. Michel Aoun 82 éves, a hadsereg parancsnoka volt a nyolcvanas években, majd 1990-től 15 éven át száműzetésben élt.