A felvilágosodás korának sok-sok illúziója közül az egyik makacs elgondolás szerint a hit irracionális világát a tudomány fejlődése fogja lerombolni. Ennek megfelelően az elmúlt háromszáz évben se szeri, se száma azoknak a teóriáknak és konkrét kutatásoknak, amelyek az istenhit okait keresik. Föltételezve, hogy az istenhit oka nem Isten létezése, hanem valami külső körülmény, a félelem, a gyengeség vagy akár az emberi lélek betegsége.
Montesquieu a Perzsa levelekben Isten végtelen tudását az emberi szabad akarattal igyekezett ellentétbe állítani, hogy lerombolhassa a mindenható fogalmát. Ez pusztán bölcseleti próbálkozás volt, akár az ateista Meslier abbé irodalmi hagyatéka. A francia ateista és antiklerikális irodalom megalapozója már egyenesen így fogalmazott: „Tudatlanság és félelem: íme a vallás két pillére. A bizonytalanság, amelyben az ember saját istenét illetően él, pontosan az az ok, amely őt a vallásához kapcsolja.” Ezt a gondolatot görgette tovább Engels, majd a marxizmus–leninizmus összes valláskritikusa is – fölhasználva Feuerbachtól kezdve minden korábbi ateista gondolatát.
A bölcseleti megalapozás mellett a létező szocializmus hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy előálljon a megcáfolhatatlan természettudományos bizonyítékkal, amely alapján mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy nincs isten. Azért, hogy ne csak az „egyedül tudományos” világnézet tanításai álljanak rendelkezésre a vallás mint felépítmény lerombolásánál, hanem maga a természettudomány is. Mivel a lélektani kutatásokat némiképp akadályozta a vulgármarxizmus gyanakvása a „lélek” fogalmával szemben, ezért más területeken próbálkoztak, például a csillagászati vagy az élettani vizsgálatokkal. Alekszandr Ivanovics Oparin elmélete nyomán például szovjet tudósoknak állítólag sikerült koacervátumokból mesterséges életet létrehozniuk. Később azonban kiderült, hogy a kísérlet nem ismételhető meg, ezért nem tekinthető bizonyítéknak.
Az áttörés elmaradt, de a hasonló természetű kutatások túlélték a létező szocializmust. Külön érdekesség, hogy a tudományos istencáfolat-kísérletek mellett léteznek próbálkozások a természettudományos istenbizonyítékok megtalálására is. A hetvenes évek legismertebb ilyen jellegű próbálkozását Raymond Avery Moody amerikai orvos és bölcsészdoktor szolgáltatta, aki többkötetnyi halálközeli élményt gyűjtött össze és publikált. Megdöbbentő felfedezése az volt, hogy klinikai halál állapotába került páciensei nagyon hasonló tapasztalatokról számoltak be, amelyek egytől egyig a földi lét utáni élet megkezdését bizonyítják. Az Élet az élet után és A fényen túl című könyveket számtalan nyelvre lefordították, hatalmas könyvsikerek lettek. Persze a népszerűség nem jelenti azt, hogy ne próbáltak volna meg sokan természetes magyarázatot találni a Moody által leírt természetfeletti tapasztalásokra. Egyesek az agy oxigénhiányos állapotával magyarázták a hasonló élményeket, a sötétségből a fény felé száguldást és a lélek testen kívüli élményét. Mások úgy vélik, hogy az életfunkciók megszűnésével felszabaduló hormon idéz elő hasonló élményeket.
Bölcseleti szempontból viszont az vár magyarázatra, hogy akár a Moody által följegyzett tapasztalatok, akár az Eben Alexander által írt,
A mennyország létezik című, néhány éve megjelent könyv üzenete azt feltételezi, hogy a végtelen és mindent tudó Istent megtévesztették a halálközeli élmények, ezért vezette át a lelket a túlvilágba. Ez pedig nem túlságosan valószínű, mint ahogyan az sem, hogy közvetlen és mindenki számára kötelező tudományos érvvel akarná megszüntetni az Isten létének elfogadására vonatkozó emberi szabadságot.
Raymond Avery Moody és Eben Alexander állításával szemben Michael Shermer, a The Sceptic Society alapítója nem Isten létezését szeretné „tudományosan” bebizonyítani, hanem azt, hogy mi az istenhit agyi alapja. A kétezres évek elején megjelent Hogyan hiszünk – Istenkeresés a tudomány korában című könyvében a hit okának azt tartja, hogy az ember „mintázatok után kutató állatfaj”; különböző, eltérő dolgok és jelenségek összekapcsolásával próbálkozik; ezek között olykor csakugyan van kapcsolat, máskor azonban nincs. Ez utóbbi csoportba tartozik a vallás, a hit, a hiedelem és a babona. Mivel az emberi agy szerkezete és működése az evolúció során igen lassan változik, ezért nagyon is érthető, hogy a tudomány fejlődésével e jelenségek még nem tűntek el nyomtalanul. Bár Shermer sokféle „bizonyítékot” próbál felsorakoztatni hipotézise alátámasztására, ezek többsége olyasféle, mint hogy a vallást a félelem és a létbizonytalanság szülte, ezért ezek megszűnésével pár ezer év múlva az emberiség búcsút inthet neki. Csakhogy önmagában ez nem érv, ráadásul a természettudományok fejlődése ellenére sem nagyon lép túl Meslier abbé nézetein.
Az ateizmus legjelentősebb szószólói az új évezred elejének globális problémáit gyakran kapcsolják össze a hitetlenség hitének terjesztésével. Ez szerintük mindannyiunk érdeke, ugyanis nyilvánvaló, hogy az emberiségre zúduló minden rossz forrása a vallás. Tíz évvel ezelőtt jelent meg Clinton Richard Dawkins The God Delusion – Az Isten szemfényvesztés című könyve, amelyben a vallások számlájára írja a háborúkat, a vakbuzgóságot, a babonaságot, sőt még a terrorizmust is. A brit evolúciós biológus még a gyermekek zaklatása és az istenhit között is kapcsolatot vélt fölfedezni. Hasonló szellemben elmélkedett Sam Harris is, az új ateisták képviselője, aki A hit vége: a vallás, a terror és az ész jövője című, kissé propagandisztikus művében fejtette ki sötét vízióját: a vallás következményeként fellángoló erőszak hamarosan véget vethet az emberi civilizációnak. Egyetlen reményünk az lehet, ha a társadalmi nyomás megelőzheti a bajt. Annyira tudománytalan és káros a vallás, hogy Harris szerint hamarosan kínos lesz Istenben hinni.
Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne tudományos eszközökkel is vizsgálni az emberi hitet. A közelmúltban a Boston University posztdoktori ösztöndíjasa, Natalie Emmons számolt be kutatásairól az AEON magazinban, majd a cikket a Metazin szemlézte. Emmons arra volt kíváncsi, a túlvilágba vetett hit velünk született, tehát genetikailag kódolt képesség, vagy tanult, társadalmilag közvetített tudás-e. A kérdést évek óta kutatják többen is, ám homlokegyenest ellenkező eredményre jutottak.
A XVIII–XIX. század valláskritikus tételeit a mai lélektan eszközeivel nem volt különösen nehéz megcáfolni: Jesse Michael Bering 2002-ben azt vizsgálta, van-e összefüggés a haláltól való félelem és a túlvilágba vetett hit között. Ha ugyanis igaza van Feuerbachnak vagy Engelsnek, akkor kell lennie kapcsolatnak. Csakhogy Bering kutatása szerint sokszor a haláltól egyáltalán nem félő emberek is hisznek az örök életben, viszont számos olyan, a haláltól rettegő ember van, aki nem véli úgy, hogy létezne túlvilág. (Nem utolsósorban e második álláspont lényegesen logikusabbnak tűnik, mint az első.) Az tehát önmagában nem tűnik reálisnak, hogy a túlvilágba vetett hit a bizonytanságtól való félelem következménye.
Natalie Emmons úgy próbálta kideríteni kutatásában, hogy a túlvilágra vonatkozó képzeteink tanultak vagy öröklöttek-e, hogy nem a halál utáni életről, hanem a születés előttiről kérdezett gyermekeket, méghozzá egy ecuadori kisváros iskolájában és egy indián faluban. Ki is derült, hogy a gyerekek egyáltalán nem tudják elképzelni, hogy ne léteztek volna a születésük előtt, legalábbis, ami a vágyaikat és az érzelmeiket illeti. Ebből a pszichológus azt a következtetést vonta le, hogy a túlvilágba vetett hit velünk született, ám ennek az érzésnek későbbi tanulmányaink adnak formát.
Majd kiderül, a tudományos világ mennyire fogadja el ezeket a konklúziókat. Kérdőjelek még akkor is bőven vannak, ha a kikérdezés során nagy körültekintéssel jártak el. Ecuador ugyanis, bár a lakosság 75 százaléka katolikus vallású, sokat megőrzött a kereszténység előtti, főként inka vallásból. Meg aztán valószínűleg a legtöbb európai gyermek számára éppúgy problémát jelent a saját élete előtti idő megértése, mint egy ecuadori kisiskolásnak, de ebből azért túlzás lenne messzemenő következtetést levonni…