Napjainkban egyre inkább általánossá válik az a vélekedés, miszerint Kína a világgazdaság új vezetője, a kelet-ázsiai óriás politikai és gazdasági rendszere pedig már-már erősebb és fenntarthatóbb, mint a Donald Trump amerikai elnök által a világpolitikától a teljes magány irányába kormányzott Egyesült Államoké. Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kínai elnököt a nyugati sajtóorgánumok is egyre gyakrabban nevezik a világ legbefolyásosabb emberének.
A főtitkári tisztségében újabb öt évre megerősített Hszi a Kínai Kommunista Párt nemrég megtartott 19. pártkongresszusán ráadásul országa hatalmi ambícióit is minden korábbinál nyíltabban kifejtette, amikor azt mondta: Kína új korszakba lépett, mostantól központi szerepet kell játszania a világban.
Ugyanakkor az sem titok, hogy a globális hegemónia megszerzéséhez vezető út még az ázsiai óriás számára sem zökkenőmentes, a kínai vezetőknek régóta nem látott gazdasági kihívásokkal kell szembenézniük. A nemzetközileg is elismert japán Kína-kutató, Cugami Tosija a Magyar Időknek elmondta: Kína elmúlt évtizedben szerzett érdemei vitathatatlanok, de azok az elképzelések talán túlzók, amelyek kínai hegemóniát vizionálnak a közeljövőben.
A szakértő szerint ugyanis a legfőbb probléma az, hogy a kínai fejlődési modell napról napra jobban függ az állami infrastrukturális beruházásoktól, ami nem fenntartható, hiszen az ilyen ütemű növekedést nem lehet a végtelenségig folytatni.
Ezt természetesen a kínai vezetés is tudja, teszi hozzá Cugami, aki szerint a kelet-ázsiai óriás helyzete nagyon hasonlatos Japán pár évtizeddel ezelőtti tapasztalataihoz. Pekingnek ugyanis az állami cégeknek, illetve a vidéki önkormányzatoknak ajánlott implicit garanciával sikerült megelőznie a kormány által finanszírozott beruházások összeomlását, ennek viszont az az ára, hogy a lakosságban nagyfokú – naiv – bizalmat generáltak az állam iránt.
Ez egy ördögi kör, hiszen az emberek az állam által felépített bizalmi háló miatt egyre meggondolatlanabb kockázatokat vállalnak, miközben az állam adósságon fenntartott, de valójában működésképtelen vállalatokat kreál – magyarázta a kutató.
Japán a gazdasági buborék kipukkanása után is fenn tudta tartani a gazdasági és társadalmi stabilitását a közösségi beruházások bővítésének köszönhetően, ugyanakkor ezért nagy árat fizetett: a kormánynak és az államháztartásnak soha meg nem térülő hiányt kellett elkönyvelnie.
Cugami Tosija beszélt arról is: inkább metaforaként értelmezendő, hogy Kína átveszi az Egyesült Államok helyét a globális színtéren. „Ez egy valós ambíció, de nem gondolom, hogy megvalósítható abban a formában, ahogyan ez a közbeszédben jelen van” – vélte a kutató.
A kínai–japán kapcsolatokról elmondta: a viszony nagyon ambivalens, hiszen Tokiónak gazdasági szempontból számos előnye származik a Pekinggel fenntartott kapcsolatokból, mindazonáltal a japán társadalmat kitartóan egyfajta félelemmel teli érzelmi viszonyulás és nemzetbiztonsági aggodalom jellemzi a Kínával folytatott relációra vonatkozóan.
– Abe Sinzó japán miniszterelnöknek egyébként az egyik legfőbb törekvése, hogy módosítsa a szigetország pacifista alkotmányának 9. cikkelyét a japán haderő legitimizálásának érdekében, ami nyilvánvalóan ellenérzéseket vált ki Kínában, ez az elutasító viszonyulás azonban – véleményem szerint – a japán társadalomban is meglévő tiltakozó hangulatot tükrözi – magyarázta a szakértő.