Másodszor: az EU-nak kell vezetnie azt a globális erőfeszítést, hogy megfelelő összegekkel segítsék Libanont, Jordániát és Törökország az azon országokban jelenleg élő négy millió menekült támogatására.
Ez idáig még az alapvető ellátáshoz szükséges összegeknek csak egy töredékét biztosították. Ha belevesszük az oktatáshoz, képzéshez és egyéb lényeges dolgokhoz szükséges összegeket, az éves kiadások legalább 5 000 eurót jelentenek menekültenként, azaz 20 milliárd eurót. A Törökországnak nyújtott uniós segély – noha azt a múlt héten megkétszerezték – még mindig csak 1 milliárd euró összegű. Ezen felül az EU-nak szintén segítenie kell preferált kereskedelmi státusszal rendelkező különleges gazdasági övezeteket létrehoznia a térségben, beleértve Tunéziát és Marokkót, hogy vonzani lehessen befektetéseket és létre lehessen hozni munkahelyeket mind a helyieknek, mind pedig a menekülteknek.
Az EU-nak el kellene köteleznie magát, hogy a külső határok mentén fekvő országoknak még legalább 8 – 10 milliárd eurót adjon úgy, hogy a hiányzó összeg az Egyesült Államoktól és a világ többi országától jöjjön. Ez hozzá lenne adható a hosszú lejáratú kötvények összegéhez, amelyeket azért bocsájtanak ki, hogy támogassák Európában a menedékkérőket.
Harmadszor: az EU-nak azonnal meg kell kezdenie kialakítani az egységes EU Menedékügyi és Migrációs Ügynökséget, és később egy egyesített uniós határvédelmet. A 28 külön menedékkérési rendszerek jelenlegi mozaikja nem működik: az drága, nem hatékony és vadul eltérő eredményeket termel ki magából annak meghatározásakor, hogy ki minősülhet menedékkérésre alkalmasnak. Az új ügynökség fokozatosan áramvonalasítaná az eljárásokat; közös szabályokat dolgozna ki a munkavállalásra és vállalkozásra, valamint harmonizált támogatásokat; valamint hatékony, jogokat tiszteletben tartó visszatérési politikát azon migránsok számára, akik nem kaphatnak menedéket.
Negyedszer: biztonságos csatornákat kell létrehozni a menedékkérőknek azzal kezdve, hogy elszállítják őket Görögországból és Olaszországból rendeltetési országaikba. Ez sürgős annak érdekében, hogy csökkentsük a pánikot. A következő logikus lépés a biztonságos utak kiterjesztése a határrégióba, amivel csökkenteni lehet azon migránsoknak a számát, akik a veszélyes Földközi-tengeri átkelést választják. Ha a menedékkérőknek ésszerű esélyük van arra, hogy végül is elérik Európát, akkor sokkal valószínűbb, hogy maradnak ott, ahol vannak. Ehhez a határ mentén fekvő országokkal kell tárgyalni, együttműködve az ENSZ Menekültügyi Hivatalával azért, hogy ott létre lehessen hozni feldolgozó központokat – és Törökországnak kell lennie a prioritásnak.
Az EU által kifejlesztett műveleti és pénzügyi megállapodásokat kell használni arra, hogy globális normákat lehessen megszabni a menedékkérők és migránsok kezelésére. Az átfogó tervnek ez az ötödik része.
Végezetül: annak érdekében, hogy évente több mint egy millió menedékkérőt és migránst lehessen integrálni, az EU-nak szponzorként mozgósítania kell a magánszektort – NGO-kat, egyházi csoportokat és üzleti vállalkozásokat. Ehhez nem csak elegendő pénzösszegek kellenek, de emberi és információtechnikai képesség is a migránsok és szponzorok közötti egyensúly létrejöttéhez.
A háború tépte Szíriából való kiáramlásnak soha nem kellett volna válsággá alakulnia. Az hosszú időn át alakult így, és azt Európának és a nemzetközi közösségnek könnyű volt előre látnia és kitűnően kezelnie. Orbán Viktor magyar miniszterelnök most szintén létrehozott egy hatpontos tervet a válság kezelésére. De terve – amely a menedékkérők és migránsok emberi jogait alárendeli a határok biztonságának – azzal fenyeget, hogy megosztja az EU-t és elpusztítja azt azzal, hogy visszautasítja azon értékeket, amelyekre épült, és megsérti azon törvényeket, amelyeknek az Uniót kellene kormányoznia.
Az EU-nak valódi európai menedékpolitikával kell válaszolnia, amely véget vet a pániknak és a szükségtelen emberi szenvedésnek.
A sorozat első részét ITT, a harmadikat ITT, a befejező cikket ITT olvashatják.