Nem állítom, hogy ez elég, és azt sem, hogy a kormány ezzel kipipálhatja az egészségügyieket. De azt igen, hogy ez a lépés több mint gesztusértékű, már csak azért is, mert két év alatt százmilliárd forintot szánnak erre a célra, ebből jövőre több mint nyolcvanat, a 2017-es egészségügyi többlettámogatás felét. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a kormány megértette: hiába fordított az ország több mint 500 milliárd forintot az elmúlt években kórház- és rendelőfelújításokra, ha nem lesznek, akik gyógyítsanak.
Az is egyértelművé vált, hogy 2016-ban már nem lehet a 2012-es béremelésekre hivatkozni. Részben mert azóta sem folytatódott az egészségügyiek bérének ígért felzárkóztatása, és emiatt mára nemcsak a nemzetgazdasági átlagtól maradnak el még a fizetések, de a 141 492 forintos ágazati nettó átlagkereset kevesebb mint a fele annak a 318 ezer forintnak, amit a legjobban fizető pénzügyi, biztosítási tevékenységgel meg lehet ma keresni. Ennél is veszélyesebb, hogy nemhogy a nyugat-európai fizetésektől, de még a környező országok átlagától is jelentősen elmaradnak az orvos- és szakdolgozóbérek. Másrészt mert négy éve elsősorban az orvosok és – mivel akkor a Magyar Rezidensszövetség volt a bértárgyalások élharcosa – főként a fiatal doktorok jövedelmi helyzetének javítására helyezték a hangsúlyt. Ott sikerült is visszafogni az elvándorlás ütemét, a baj csak az volt, hogy közben lassan, de biztosan elkezdett eltűnni a kórházakból a már tapasztalt, de még csak a negyvenes éveit taposó középgeneráció. Azok az orvosok, akiknek az idősebbeknek át kellene adniuk a stafétát, illetve akiktől meg kellene tanulniuk a szakmát a fiataloknak. S ami legalább ekkora, ha nem még komolyabb probléma: az orvosoknál is nagyobb számban kezdték elhagyni az országot
– vagy ha azt nem is, de az egészségügyet – már nemcsak a kezdő, de az ugyancsak tapasztalt ápolók is. Egyetértek Ónodi-Szűcs Zoltánnal, aki szerint önmagában a magasabb fizetéssel nem lehet itthon tartani azokat, akik el akarnak menni az országból. De ahogyan az egészségügyi államtitkár is mondta, a havi nettó 100-150 ezer forinttal megtámogatott fiatal szakorvosjelöltek példája azt mutatja, hogy aki viszonylag jó színvonalon is meg tud itthon élni, nem fogja máshol keresni a boldogulását. Hogy mennyire lesz igaz ez a nővérek esetében, azt majd az élet fogja igazolni, mondjon most bármit államtitkár, szakszervezeti vezető vagy ellenzéki politikus.
A kormány döntött, és ez a döntés csaknem százezer ember számára jelenti majd azt, hogy több tízezer forinttal emelkedik szeptembertől az az összeg, ami havonta munkabérként a számlájára érkezik. Egy jó döntésnél fontos a jó időzítés is, és ez a mostani határozatra – ha eltekintünk attól, hogy születhetett volna néhány évvel korábban – több szempontból is igaz. Kezdő orvosok és ápolók százai lépnek ki ebben az időszakban a nagybetűs életbe, ők évekkel előre láthatják, mire számíthatnak. Emellett a legtöbb kórházzal működő és így jelentős számú egészségügyi dolgozót foglalkoztató fővárosban végre komoly fejlesztések várhatók, új kórház(ak) épülnek, ami azt jelenti, hogy ha minden a tervek szerint halad, néhány év múlva már nemcsak több pénzért, de jobb körülmények között is dolgozhatnak az orvosok és a nővérek Budapesten is.
A mindezeken is csupán fanyalgóknak álljon itt két sor a Prédikátor könyvéből: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. […] Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” Most az örömnek van itt az ideje.