Október huszonharmadika minden évben van – de mi jut manapság eszünkbe ötvenhatról? Jelen sorok írójának, ha kisgyerekként is, de alkalma volt látni közelről az elsőt, az igazit is. Tanú erre már nem nagyon akad, így aztán következhetne most mindenféle hőstett leírása tankok felrobbantásától lyukas zászló kitűzéséig, de hát ilyesmiről szó sem volt, csupán bámészkodás, mászkálás, nézegetés, beszélgetés ezzel-azzal. A legbátrabb cselekedet egy négy óra hosszat tartó sorban állás volt a Wesselényi utcai péknél – akkora sor volt, hogy kikanyarodott egészen a Rottenbiller utcára. Amikor aztán hazatértem, hónom alatt a kétkilós kenyérrel, könnyes anyai fogadtatásban volt részem: „Kisfiam, inkább ne együnk soha többet kenyeret, de amikor ilyen lövöldözések vannak, ne tűnj el fél napra…!”
Merthogy sok mindenki eltűnt akkoriban. Volt, akinek a nevét megtaláltuk, ismerőst keresgélve a temető bejáratánál fára rajzszögezett, szél fújta listán, mert oda folyvást hordták a halottakat. És voltak, akiket még nem hoztak be, akiket az utcán, vagy a téren láttam: gyereket és öreget, katonát és civilt, magyart és oroszt, lelőttet és összeégettet. Voltak, akik útra keltek, és meg sem álltak a „szabad világig”. Közben folyvást szólt a rádió, jött belőle a biztatás – tartsatok ki magyar testvéreink, a Nyugat nem hagy titeket magatokra, meg jöttek az üzenetek: sikeresen kiértünk, most még lágerben vagyunk, de nemsokára megyünk tovább, Amerikába. És természetesen humor is volt, amikor a rádióüzenetben azt hallottuk, hogy a híres Yves Montand slágert, a Hulló falevelet küldték G. Ernőnek és R. Mátyásnak Ferrari Violetta előadásában, magyar szöveggel, amely így kezdődött: A két szemét…
Az eltűntek közül volt, aki többé nem került elő, mert elment, meghalt vagy bebörtönözték – aztán voltak, akik előbújtak, és elkezdték „osztani az észt”. Kitüntették egymást – Munkás–paraszt Hatalomért Érdeméremmel – számosan csukaszürke munkásőr-egyenruhát öltöttek, és megtudhattuk azt is, hogy az egész a tőkés Nyugat ármánykodása volt, karöltve a hazai reakciósokkal, volt horthysta tisztekkel, gyárosokkal, nagybirtokosokkal. Az állampolgár pedig, kivált a hiszékenyebb fajta azóta is kapkodja a fejét: mi volt itt, hogy is volt?
Minderről nem lenne érdemes sok szót ejteni, ha ez a kettősség – valamilyen szinten – nem vonulna végig azóta is az október huszonharmadikákon. Az sem változtatott sokat a helyzeten, hogy tulajdonképpen nem ötvenkilenc év telt el, hanem harmincnégy plusz huszonöt. Nem öncélú játék ez a számokkal, inkább a figyelem ráirányítása valamire, ami egykor szép és tiszta volt, de amit időnként megpróbálnak bepiszkítani vagy legalábbis kisajátítani. A huszonöt éve lezajlott változás erősségét pedig jól szemlélteti a budapesti Dózsa György út látványa, ahol a tüntetők annak idején ledöntötték a zsarnok szobrát – és ahol az előző állami vezetésnek sikerült létrehoznia egy olyan emlékművet, amely tömören minősítve szégyen az ötvenhatosokra. Azokra az ötvenhatosokra és utódaikra, akik csupán az utóbbi években részesültek politikai rehabilitáció címén némi juttatásban, együttesen: a kitelepítettek, az internáltak, a munkaszolgálatosok és az 56-os elítéltek. Ez természetesen nem sokat változtat azon, hogy az ötvenhatot követő megtorlás, a kivégzések elrendelői, körömletépői, bordatörői, egyszóval a kínzók többszörösen jobb lakhatási és anyagi körülmények között élnek még ma is.
Ötvenhatról tehát sok minden eszünkbe juthat.
A szerző újságíró