Komoly adósságuk van az 1945 utáni évtizedeket kutató történészeknek, hiszen alig tudunk valamit a titkosszolgálatok tevékenységéről. Közhely ugyan, de igaz: a titkosszolgálatok többnyire titkosan működnek, normális üzemmódnak számít tehát, ha keveset tudunk róluk. Miért van mégis adósságunk? Mert nélkülük többnyire értelmezhetetlen a közelmúlt története.
A kétpólusú világ és az atomkorszak beköszöntével olyan kényes egyensúlyi helyzet állt elő, amelynek megbillenése egyik nagyhatalomnak sem volt érdeke, a globális hadszíntéren tehát nem nyílt fegyveres összecsapások zajlottak – azt megtartották a lokalitás szintjén –, hanem a különböző titkosszolgálatok háborúi. Kémek és titkos ügynökök vadásztak egymásra és az információkra, ennek a vetélkedésnek pedig a legnagyobb tétje a legújabb tudományos eredmények, a legfejlettebb technológiák megszerzése volt.
A nagyhatalmi játszmák kereszttüzében a kádári Magyarország egyfajta közvetítőként jelent meg a két világrend között. Ez nyilván adódott geopolitikai helyzetéből, történelmi hagyományaiból, de abból a sajátos szituációból is, amelybe az 1956-os forradalom következtében került. A magyar szabadságharcosok híre és dicsősége ugyanis bejárta a Nyugatot, és ez nemcsak az emigrációt választó honfitársaink előtt nyitotta meg a kapukat, hanem a diplomáciai, üzleti, tudományos kapcsolatok előtt is. Ami rövid távon diszkreditálta a nyugati demokráciákban a szovjet tankok támogatásával hatalmat szerző Kádárt, ugyanaz a lelkesedés tette a magyarországi pártvezért a keleti blokk legszalonképesebb politikusává a hetvenes évekre.
Ez azonban egy jól felépített, tudatos manipuláció eredménye volt, amelyben a magyar titkosszolgálatoknak kiemelkedő szerep jutott. Kádár tisztában volt azzal, hogy a sztálinista terror eszközeivel nem folytatható a kommunista hatalomgyakorlás, új utakat kellett találnia, amely biztosította számára a társadalom támogatását. Ez lett a mindenki által oly jól ismert életszínvonal-politika.
Az anyagi jobblét megteremtéséhez azonban nem voltak meg a források, szükség volt a nyugati gazdasági kapcsolatok felfuttatására, a kapitalista tőke és a legmodernebb technológia beáramlására. Ezen a ponton a szovjet és a magyar érdekek találkoztak. A keleti blokk titkosszolgálati munkamegosztásában pedig olyan szerepet osztottak ránk, amely kiválóan idomult sajátos helyzetünkhöz: felelősei lettünk a Nyugat semlegesítésének, vagyis a demokratikus társadalmak befolyásolásának. Divatos fogalommal élve: érzékenyítettük a szabad világot a kommunizmus iránt.
És miképpen kapcsolódik Kádár pragmatikus helyzetfelismeréséhez és a tudományos-technikai versengéshez a befolyásolási politika? Egyszerű: mindez gyakorlatilag „tereprendezés” volt, megágyazott a későbbi titkosszolgálati behatolási csatornáknak, és kialakított egy olyan hamis fogalomkészletet a Kádár-rendszer definiálásához, amely a mai napig meghatározza a közbeszédet, ezáltal korlátozza a korszak elfogulatlan leírását is. Ilyenek a „gulyáskommunizmus” vagy a „legvidámabb barakk” kifejezések, amelyek felmentést adtak a demokratikus országok intézményei, vállalatai számára azon vád alól, hogy együttműködésükkel egy diktatórikus kormányzatot legitimáltak, amely felelős a magyar szabadságharc vérbe fojtásáért, a forradalom utáni megtorlások kíméletlen levezényléséért.
A lelkiismereti kérdések ad acta kerülhettek, az üzleti érdekek pedig kiteljesedhettek. A semlegesítési politika élharcosai természetesen a magyar újságírók voltak, és munkájuk előfeltétele volt a külkereskedelmi fedéssel folytatott műszaki-tudományos hírszerzés sikerének, amelynek kézzelfogható eredményeként a nyolcvanas évekre a legjelentősebb embargós útvonalak Magyarországon át vezettek a Szovjetunió felé. Rendkívül izgalmas és kevéssé ismert fejezete ez a magyar közelmúltnak, azonban a sokszor valóban filmvászonra illő események megelevenítése előtt érdemes felvázolni, hogyan nézett ki az az intézményrendszer, amely ezt a szovjet birodalmi érdekek szempontjából is jelentős titkosszolgálati munkát végezte a Kádár-rendszer idején.
Az állambiztonsági múlt emlegetése a közbeszédben egyet jelent az „ügynökkérdéssel”. Magam nem vagyok elkötelezett összeesküvés-hívő, de nem tudok erre a félresiklott párbeszédre nem úgy tekinteni, mint a társadalom rendkívül tudatos megtévesztésére. A rendszerváltás utáni időszakban gumicsontként dobták ezt a problémát az emberek elé, és a mai napig ezen rágódunk ahelyett, hogy a valódi megtisztulás érdekében rendbe tennénk a kollaboráció szintjeinek és a felelősségnek a kérdését.
Nem az „ügynökakták” kutathatósága a kérdés, hiszen a levéltárban lévő fennmaradt dokumentumok szabadon hozzáférhetők. Nem is az „ügynöklisták” nyilvánosságát kellene követelni, hiszen ilyen listák nincsenek, nem is voltak soha. Aki ismeri a vonatkozó irattípusokat, tudja, hogy lehetetlen összeállítani egy teljes listát, és ennek csak egyik oka az, hogy az iratok jelentős hányada megsemmisült, sokkal fontosabb a különbség ügynök és ügynök, jelentés és jelentés között.
A legteljesebb inkompetenciára és felelőtlenségre vall, ha mégis azt próbálják elhitetni a közvéleménnyel, hogy ettől a listától várható a megtisztulás, az erkölcsi elégtétel. Azt gondolom, hogy akik mégis megpróbálják ezen fogalmak köré korlátozni a közbeszédet, azokat ugyanazok a célok vezetik, mint azokat, akik a rendszerváltás után a III/III. Csoportfőnökséget dobták bűnbakként a nyilvánosság elé. A valóság ennél sokkal árnyaltabb, és a kollaboráció vádja sokkal szélesebb csoportokat érinthet.
A törvényalkotó rendkívül szigorú és szűk kereteket szabott meg arra vonatkozóan, hogy kit lehet ügynöknek tekinteni, és kit nem, holott köztudott, hogy a társadalmi és hivatalos kapcsolattól a titkos megbízottakon át a titkos munkatársig vagy a konspiratív lakások tulajdonosaiig számtalan formája lehetett a politikai rendőrséggel való együttműködésnek. És itt szándékosan használtam politikai rendőrséget, hiszen az állambiztonsági szervezetnek ez csak az egyik pillére volt. A klasszikus titkos-szolgálati csoportfőnökségek, vagyis a hírszerzés és kémelhárítás is használt operatív hálózatot, csakhogy a velük való együttműködés megítélése sokkal problematikusabb.
Először is szögezzük le: ha valaki rendszeres kapcsolatot ápolt nyugati szervezetekkel, személyekkel, nem kerülhette el, hogy a hírszerzés vagy a kémelhárítás (vagy mindkettő) meg ne keresse. Beszámolókat írni külföldi utakról, tudományos vagy gazdasági tárgyalásokról nyilván kevésbé tűnt megvetendőnek, mint barátokról, szomszédokról, munkatársakról jelenteni, ugyanakkor sokkal kifizetődőbb volt.
Általánosságban elmondható, hogy a hírszerzés és a kémelhárítás „ügynökei” sokkal jobban jártak, hiszen karrierjüket támogatták, ismeretségi rendszerüket kiépíthették, ezzel biztosították megélhetésüket akár a rendszerváltáson átívelően is. Nagy különbség ez a három per hármasokhoz képest, mégis sokkal kevesebbet beszélünk róluk.
A magyar hírszerzés feladatai között említett semlegesítést és az embargós szállításokat végző újságírók és külkereskedők mellett fontos szereplői voltak ennek a körnek a pénzügyi, gazdasági vagy tudományos területen működő szakemberek, azon személyek, akik saját szakmai előmenetelük, érvényesülésük érdekében elfogadhatónak tartották a titkosszolgálati szerepvállalást.
Közülük is egy nagyon kevéssé ismert kört szeretnék most kiemelni, hiszen ha operatív hálózatról beszélünk, nagyrészt a belügyi hálózatra szoktunk gondolni, pedig a BM-en kívül más hírszerző szerv is működött a kádári Magyarországon: a katonai felderítés, vagyis a Magyar Néphadsereg Vezérkarának 2. Csoportfőnöksége (MNVK-2.). Talán azért nem került a közfigyelem homlokterébe ez a szervezet, mert a katonai titkosszolgálaton belül csak hírszerzés működött, nem volt belső reakcióelhárítása vagy vizsgálati osztálya, így nem tartottuk őket számon a kommunista terror végrehajtóiként.
Tulajdonképpen az MNVK-2. nem is vett részt közvetlenül a megfélemlítésekben vagy a megfigyelésekben, a forradalom utáni megtorlásokban, azonban a kommunizmus bűnei véleményem szerint nem merülnek ki a társadalom egyes tagjai ellen elkövetett közvetlen repressziókban. Az ország eladósítása, idegen pénzügyi csoportoknak való kiszolgáltatása ugyan kisebb bűnnek tűnik, de mégis évtizedekre befolyásolta, kényszerpályára állította az országot, amely a társadalom minden tagját érintette, politikai, világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül.
Keveset tudunk még erről a gazdasági tevékenységről, de eddigi ismereteim alapján feltételezhető, hogy a katonai titkosszolgálat érintettebb a kérdésben, mint a belügy. És miképpen kötődik a témához az operatív hálózat kérdése? Természetesen úgy, hogy a katonai felderítés is foglalkoztatott a hivatalos állományán kívül is embereket.
A két hírszerzés versengett a legkvalifikáltabb szakemberek beszervezéséért, és gyakran a katonai felderítés nyert. Az okokat leginkább a hálózati lét kevésbé kompromittáló formájában és a beszervezés módjában kell keresni.
Az MNVK-2. jelentősen kevesebb költségvetési összeg felett rendelkezett, mint a belügyi állambiztonság, így nagyon meg kellett válogatnia, kiket nyer meg magának. A megnyerés kifejezés pedig kulcsfontosságú, hiszen a katonai felderítés beszervezett operatív hálózatának tagjait megnyertnek és nem ügynöknek nevezték. A megnyerési folyamat, vagyis a beszervezés kevésbé volt formalizált, mint a BM-nél, konkrét feladatra vagy időszakra szólt, és nem járt érte fizetés.
Miért volt mégis vonzó? A legkülönbözőbb lehetőségek miatt, amelyeket a szolgálat felajánlott az együttműködésért cserébe. Ez lehetett egy tartós külföldi kiküldetés, lakás, egyetemi felvétel, szinte bármi, amire az illetőnek szüksége volt, vagy vágyott rá. Talán az is a katonai felderítés mellett szólt, hogy a megnyert nem tartotta magát BM-es besúgónak, kevésbé volt kompromittáló, és hosszabb távon igazuk is lett. Senki nem ismeri őket ma sem.
Néhányuk tevékenységére fény derült már az állambiztonsági iratoknak köszönhetően, de az egykori hálózat még mindig védelmet élvez, hiszen az iratok döntő többsége még nem került át a levéltárba. Az eddig feltárt források alapján azonban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a katonai felderítésen belül működött egy nagyon komoly érdekérvényesítési képességgel rendelkező csoport, akiknek a segítségével a hatvanas évek végére felemelkedett és megerősödött a külkereskedelmi lobbi, és a hetvenes évek folyamán kiépült egy olyan nyugati (offshore) céghálózat, amely hatalmas károkat okozott a magyar gazdaságnak.
A megnyertek többsége pedig remekül ki tudta aknázni a lehetőségeket: gazdaságilag megerősödve, kapcsolati rendszerüket megőrizve élték túl a rendszerváltást, ráadásul az erkölcsi megbélyegzéssel sem kellett szembenézniük. Az elkövetkező hetekben elsősorban az ő tevékenységükről fogok írni. Újságírókról és külkereskedőkről, titkos ügynökökről és üzletemberekről, akik láthatatlanul manipulálták az ország életét, és a szocializmus keretei között is a legkizsákmányolóbb kapitalista logika szerint cselekedtek.
(Folytatjuk)
…
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (2.) – „Alkotmányos költségek”
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja