Egy titkosszolgálatnak elengedhetetlen szüksége van arra, hogy tevékenysége titokban maradjon, éppen ezért elkerülhetetlen, hogy bizonyos esetekben olyan pénzügyi forrásokhoz nyúljon, amelyek semmilyen formában nem köthetőek a szervezethez, de adott esetben még az anyaországhoz sem. Így volt ez a hidegháború idején, és nagy valószínűséggel így kell legyen ma is.
Még a polgári demokratikus országokban is, ahol csak szigorú jogszabályi keretek között dolgozhatnak a nemzet biztonságának őrei, előfordulhatnak olyan titkosszolgálati teendők, amelyeket akár a költségvetési elszámolások során is rejteni kell. Egy diktatúrában mindez fokozottan érvényesül, hiszen nincsen nyilvánosság, nincsen elszámoltatás.
A kommunizmus éveiben a rendszer kegyeltjei gyakorlatilag akadálytalanul használhatták ki a titkosszolgálat nyújtotta lehetőségeket, komoly károkat okozva a népgazdaságnak.
Magyarországon a szovjet megszállás után kiépült diktatúrában államosítottak mindent, még a szervezett bűnözést is. (Ami hivatalosan akkor még persze nem létezett, csak a rendszerváltás után definiálta ezt a jelenséget a törvényalkotó.)
Kezdetben a politikai rendőrség emberei voltak a legfőbb maffiózók: tonnaszámra csempészték be a lezárt határokon keresztül a nálunk beszerezhetetlen élvezeti cikkeket, és zsebelték be a hasznot, amelyet a feketepiac irracionális árainak köszönhetően szereztek. Később a módszerek finomodtak, a pénzszerzés útjai rafináltabbak lettek. Kiépült egy hálózat, amelynek sarokkövévé a külkereskedelmi vállalatok váltak.
A gazdaság szovjetizálása érintette a külkereskedelmet is, 1949–1950 folyamán a termelő vállalatoktól megvonták a külkereskedelmi jogot, és létrehozták azt a monopóliummal rendelkező, szakosított vállalati rendszert, amely egészen a rendszerváltásig kisajátította magának az árucsere-forgalom lebonyolítását. Az ideológia, amelynek alapján megszervezték ezt a céghálózatot, tökéletesen megfelelt a hidegháborús őrületnek: megvalósították a nyugati kereskedelmi kapcsolatok totális ellenőrzését.
A titkosszolgálatok folyamatosan jelen voltak a külkereskedelem mindennapjaiban, amely fedést is nyújtott saját hírszerző munkájukhoz. Értelemszerűen a külkereskedelem a hidegháború alatt az egyik legfontosabb műveleti területe volt a különböző hírszerző szerveknek, de a feladataik elvégzése közben a kínálkozó gazdasági lehetőségeket is ki tudták használni, vagyis valutakitermelést végeztek a cégek segítségével.
A kapitalista világtól való elzárkózás meghirdetése hivatalosan arra ösztönözte a szatellitállamokat, hogy rövid időn belül teljesen önellátóvá váljanak, azonban a hermetikus különállás megvalósíthatatlan volt. Nemcsak azért, mert pótolhatatlan nyersanyagokat, árucikkeket kellett beszállítanunk a rothadónak kikiáltott Nyugatról, hanem azért is, mert ez volt az egyik legfontosabb eszköze a nyugati kommunista pártok finanszírozásának.
A testvérpártok támogatása kötelező penzumként volt előírva minden szocialista ország számára, és kidolgozott menetrend szerint kellett azt végrehajtani. Mivel a Nyugat-Európában működő kommunista pártok számára adva volt a kapitalista gazdaság nyújtotta vállalkozói szabadság, könnyedén tudtak különböző pártvállalatokat alapítani, amelyeknek támogatása elsőrendű feladata volt a keleti blokk államainak. Ezek a cégek soha nem voltak termelőegységek, közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak, ami annyit jelentett, hogy kötelezően kellett igénybe venni szolgáltatásaikat, ha egy nyugati vállalat be akart lépni a keleti piacokra, és fordítva.
Munkájukért jutalékot kaptak általában mindkét oldalról. Nemcsak cégek, de személyek is elláthatták az üzletkötői feladatot. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy 1945-től a hetvenes évek elejéig mekkora összegekkel támogattuk a testvérpártokat a kereskedelmi jutalékok útján, de egy konkrét példa felelevenítésével a nagyságrendet szemléltetni tudjuk.
India a harmadik világ legfontosabb állama volt, hiszen vezetésével erősödött meg a hatvanas évek végére az el nem kötelezett országok közötti együttműködés. Mindkét nagyhatalom pályázott az ősi kultúrájú állam feletti befolyás megszerzésére. Ma már köztudott, hogy Indira Gandhi kormányzatában nyüzsögtek a CIA és a KGB emberei, azonban messzemenően a szovjet érdekek érvényesültek jobban.
A hidegháború éveiben majdnem folyamatosan hatalmon lévő és a szovjetekkel kacérkodó Indiai Nemzeti Kongresszus Párt újabb választási győzelmének támogatása a keleti blokk közös politikai érdekeként volt feltüntetve, így Magyarország is kénytelen volt ebben részt vállalni. Az India felé folytatott kereskedelem jelentős részét egy Swraj Paul nevű közvetítőn keresztül bonyolította le Magyarország, jelentős jutalékot engedve át az üzletkötő számára, azonban nem ez volt a legjövedelmezőbb kedvezmény, amelyet az indiai férfi a magyar külkereskedelem kontójára szerzett.
Az Indiába szállított nyugati termékek egy részét Magyarországon keresztül tranzitálták, de az üzletek lebonyolításába bekapcsolták Swrajt. Ez annyit jelentett, hogy az Indiába szállított nyugati termékek árát Swraj határozta meg, ráadásul, amíg a magyar külkereskedelmi vállalat konvertibilis valutában volt kénytelen kifizetni a további eladásra szánt termékek árát a nyugati cég felé, addig a devizahiánnyal küzdő India rúpiában teljesített a szintén devizahiánnyal küzdő Magyarország állami vállalatainak.
A manipulációk itt nem értek véget, ugyanis teljesen elmaradt a különböző ügyletek során a versenyeztetés is, csak azokkal a cégekkel szerződtek, amelyeket Swraj kijelölt a magyar cégek számára, ahelyett, hogy az Indiában működő Magyar Kereskedelmi Kirendeltség segítségével terjeszkedtünk volna az indiai piacokon. A BM kalkulációi szerint az évente megkötött több millió dolláros üzletek alapján Swraj több százezer dollárt tett zsebre, nagyjából a forgalom tíz százalékát, de amikor az indiai kormányzat államosításokat hajtott végre, és az így kialakult profitcsökkenés miatt kevesebb lett Swraj bevétele is, a magyar állam kompenzációban részesítette az üzletkötőt, és rejtett jutalékokkal egészítette ki jövedelmét.
Ennek köszönhetően 1962 és 1972 között egyetlen külkereskedelmi vállalat, a Metalimpex költségvetésének terhére másfél millió dollár került az indiai üzletkötő számláira, amelyet a Magyar Nemzeti Banknál és a Külkereskedelmi Banknál vezetett. A pénz az indiai kormánypárt választási kampányához való hozzájárulásra kellett, de azt jelenleg nem tudjuk, hány impex juttatott még hasonló konstrukcióban pénzt Indiába.
Kis adalék a korabeli Magyarország pénzügyi helyzetéről: míg 1960-ban kétmilliárd devizaforintra rúgott az adósság, 1969-re már 9,3 milliárd devizaforint tartozása volt az országnak, és 1962-től voltak olyan időszakok, amikor az MNB napi likviditási problémákkal küzdött. Mindeközben India atomfegyverek előállításán dolgozott, és 1974-ben atomhatalommá vált. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kiemelten támogatott pártok nem a harmadik világban voltak. Külkereskedelmi fedéssel Magyarországról az európai testvérpártokhoz (különösen az olasz, francia, osztrák kommunista és szocialista pártokhoz) feltehetően sokkal több pénz jutott el, mint Indiába.
A testvérpártok finanszírozására kiépített jutalékrendszer csak az első lépcsőfokot jelentette. A kenőpénz a két világrend közötti kereskedelmi ügyletek elengedhetetlen szereplője lett. Azt, hogy mennyire volt mindez bevett szokás, jól mutatja, hogy külön miniszteri utasítás szabályozta a csúszópénzek mozgásának rendjét. Az „alkotmányos költségnek” elnevezett tételeket a Magyar Nemzeti Bank folyósította a nyugati világban lévő kereskedelmi kirendeltségekre, illetve biztosította a külkereskedelmi vállalatok számára.
Az üzletek megkötésekor a kenőpénzre vonatkozó megállapodás elfogadására kizárólag a külkereskedelmi vállalat igazgatója, esetleg helyettese volt felhatalmazva, a megállapodás dokumentumait titkosan kellett kezelni, és az ehhez köthető iratokat lehetőleg semleges papírra írták, cégszerű aláírás és bélyegző nélkül. Az „alkotmányos költségek” tehát elsősorban az üzletkötésekhez biztosított titkos kenőpénzek voltak, de fedeztek ebből a keretből titkosszolgálati akciókat, valamint a központi politika által meghatározott egyéb titkos feladatokat is. Az alkotmányos költségkeretet legegyszerűbben úgy lehetett megdézsmálni, hogy az ebből kifizetett jutalékok néhány százalékát visszakérték a korrumpált üzletkötőtől. Ezek a visszatérítések már tényleg nem jelentek meg semmilyen kimutatásban, egy részük feltehetően a szolgálat büdzséjét növelte, de a nagyobb része magánszámlákra vándorolhatott.
A jutalékrendszer egyre inkább elszakadt eredeti rendeltetésétől, és a politikai célok háttérbe kerültek. Bár a nyugati baloldali pártok támogatása egészen a rendszerváltásig napirenden volt, a kereskedelmi partnerek kiválasztásában mind nagyobb teret hódított a korrupció, háttérbe szorítva az ideológiát. Eredetileg azok a jutalékok, amelyeket a nyugati cégek fizettek a magyar vállalat képviselőinek azért, hogy bejussanak a magyar piacra, szintén az ország valutaínségét voltak hivatva enyhíteni, ugyanis a hivatalos útja a kenőpénz elhelyezésének az volt, hogy a kereskedelmi vállalat befizette azt a Magyar Nemzeti Bankba, és megkapta annak értékét forintban.
Bár a vállalatnak így vesztesége nem keletkezett, hiszen a kenőpénz – ha forintban is – a vállalat kasszájában maradt, az üzlet megkötésében közreműködő kereskedő személyes haszna elmaradt. Talán nem lehet csodálkozni azon, hogy a kenőpénzeket sokkal inkább nyugati bankokban vezetett számlákra utaltatták az érintettek. A nyugati cégeknek pedig jól felfogott érdekük volt, hogy megőrizzék a keleti kereskedők „bizalmát”, hiszen jelentős piacok felé nyitottak számukra kapukat.
A valutakitermelés tehát eredetileg ideológiai, politikai, gazdasági, titkosszolgálati célokat szolgált, viszont hamar túlnőtt eredeti funkcióján. Megkezdődött a szocialista tőkések egy új csoportjának felemelkedése, miközben a monopolizált külkereskedelmi gyakorlatnak köszönhetően a vállalatoknál megjelenő profit óriási csábítást jelentett az összegek láthatatlanná tételére, amelyet megkönnyített a titkosszolgálati háttér.
A belügyi és a katonai hírszerzés rivalizálása mögött az operatív hálózat kiépítése kapcsán jelentkező érdekellentétek mellett a gazdasági pozíciókért folyó harc is feltételezhető. A katonai felderítés megnyertjei között a legképzettebb külkereskedők és pénzügyi szakemberek képviseltették magukat, akik a szolgálat számára a legjobb lehetőségeket biztosították a költségvetési források kiegészítéséhez. Cserébe védelmet és segítséget kaptak a külkereskedelmi vállalatoknál megjelenő extraprofit lefölözéséhez, az offshore birodalom kiépítésének előszobáját jelentő vegyesvállalati szisztéma bevezetéséhez. Minderről jövő héten olvashatnak.
(Folytatjuk)
…
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (1.) – Hírszerzők versenye
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (3.) – Az offshore kezdetei
A KÁDÁRI MAGYARORSZÁG TITKOS ÉLETE (4.) – A Waltham és a Videoton kooperációja