Eltűnhet-e az európai nyelvek sorából olyan nagy hagyományú, önálló államisági hátterű, magyarral azonos nagyságú nyelv, mint a svéd? Mielőtt bárki „akadémikusnak” minősítené kérdésem, figyelmébe ajánlom apai rokonságom tapasztalatait. Eszter nagyanyámnak öt kistestvére volt, mind színmagyar honti faluba születtek. Ki Trianon előtt, ki utána. A negyvenhatos csehszlovák deportálások a magukat magyarnak valló családokat sújtották.
Utóbbiaknak sokszor csak a veszélyes szökés maradt, mint jóapáméknak is. A „reszlovakizált” magyarság persze maradhatott házaiban. Esetünkben a hat testvérből három maradt is: ők azonban kivétel nélkül vegyes házasságot kötöttek, gyermekeik már törve beszélték a magyart. Egyetlen fiúcska tanulta meg anyanyelvét ékesen, ám az ő bájos leánykája már nem örökölte a honti ősök nyelvét. Ha a kölcsönös szülői szándék megvolt is az aktív kétnyelvűség őrzésére, az fennakadt a szlovák ági nagyszülők kulturális szögesdrótján. A dolog summája: másfél nemzedék, szűk negyven év alatt nyomtalanul eltűnt a magyar nyelv mindhárom felvidéki családban, s ugyan ki merné állítani, hogy a magyar nem a többmilliós, nagy hagyományú európai kultúrnyelvek egyike?
Mondhatnánk persze, a magyarság a határon túl kisebbségbe került, Svédország pedig szuverén ország svéd többséggel. A svédek közti népesedési ráta mínuszban van, mégis 2030-ra a (még) Svédországnak nevezett földdarab népessége több mint harminc százalékkal fog nőni. A gyakori balliberális svéd kormányok már jó ideje korlátlanul kiszolgálják a globalizált migrációs bizniszt, miközben létrehozták a kulturális nemzeti(etlenítő) agymosás iskolamodelljét. Fél évszázad alatt a valódi háborús és politikai menekülteket befogadó, nagylelkű svéd nemzetből saját hazájában lefokozott, az iszlám bevándorlókkal szemben jogilag, szociálisan és kulturálisan diszkriminált, leánykáiért-asszonyaiért joggal aggódó, megfélemlített nép lett, amelyet, ha nyikkanni mer, saját vezetői bélyegeznek azonnal kirekesztővé.
A Svéd Állami Örökségvédelmi Hivatalt ugyanis sokadik éve egy pakisztáni migráns, Qaisar Mahmood vezeti, akinek feltett célja bebizonyítani, hogy már a vikingek is mohamedánok voltak, tehát az iszlám őshonos e tájon. (A kétkedők kutakodjanak csak Mahmood-ügyben – akár az örökségvédelmi hivatal lapján is.) Hogy történhet meg ez egy normális országban? Nos, e kérdés alapvetően rossz. A helyes kérdés inkább ez: hol tart az a nemzet a kulturális önfelszámolás útján, amelyiknél ezen abszurd megtörténhet?
Persze a svéd nép sem ártatlan ebben: abszurd táncuk arra is intő példa, mennyire alapeleme a nyelv egy európai nép identitásának, s hogy a nyelv presztízsének csökkenése mennyire nemzetveszélyes is. Nincs húsz éve, hogy a svéd egyetemi elit feltette a kérdést: minek nekünk a svéd nyelv, ha úgyis angolul publikálunk? Aztán a svéd kezdett kiszorulni magas presztízsű használati szféráiból. Ezek a nyelv eltűnésének első, ám nyelvszociológiailag igazolhatóan igen lényeges és öngerjesztő fázisai.
Ma mind több svéd elemi iskolában kérdezik: minek tanulunk mi svédül, ha úgyis arabul fogunk beszélni?! Hogy pontosan miféle angloarab lingua francát beszél majd a városi többség tíz-húsz éve múlva Stockholmban, nem tudom, s nem is érdekel. Nyelvészkíváncsiságom eltemeti a kulturális fájdalom, mert elvész egy darab Európa, vörös és sárga földfestékes házikók tengerből kinövő mohos sziklák szegletén. Elvesznek a sziklakertek közepén állt sudár zászlórudak is kék-sárga lobogójukkal. Vajon a svéd nyelv az utolsó ilyen idilli kertekbe szorul majd, idősek alkonyi kávéja mellé?
Vessétek, jó közép-európaiak, vigyázó szemeteket Stockholmra!
Mi most még választhatunk jó sors és balsors, anyanyelvi jövő és nyelvünk elnémulása között.