Rendkívül érdekes és aktuális szakkönyvet ajánlok az olvasó figyelmébe, olyan kiadványt, amely sok tekintetben megmagyarázza azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a huszadik század folyamán Közép-Európában átéltünk. Mi több: kulccsal szolgál napjaink ép ésszel szinte felfoghatatlan, immár több világrészre kiterjedő terrorcselekményeinek megértéséhez is.
A kollektív áldozati szerep szociálpszichológiája című kollektív munka tizenegy hazai és külföldi szerző négy fejezetre tagolt tanulmányait tartalmazza egy olyan jelenségről, a kollektív áldozati szerepről, mely egészen az 1990-es évekig elkerülte a pszichológusok és szociológusok figyelmét. Addig a szakemberek jórészt az agresszióra koncentráltak, részben úgy, hogy az arra hajlamosító személyiségjegyeket igyekeztek feltérképezni (ebbe az irányba indult el Adorno, Levinson, Stanford és mások, akik a „tekintélyelvű személyiség” kialakulását, ismertetőjegyeit írták le), részben pedig klinikai körülmények között vizsgálták az agresszió elszabadulását (Milgram engedelmességi kísérletei).
Csak a kilencvenes évektől kezdték el kutatni a „kollektív áldozatiság” lélektanát, azt a tömegpszichológiai állapotot, amely érzelmi alapot szolgáltat az agresszió elkövetéséhez, egyben felvértez azoknak a szenvedéseivel szemben, akik a „jogos bosszú” áldozatai. A Fülöp Éva és Kővágó Pál által szerkesztett kötetből igyekszem kiemelni azokat a gondolatmeneteket, amelyek a nekünk ismerős történelmi és társadalmi tapasztalatokra épülnek.
Tudjuk, hogy az áldozattá válás, a „viktimizáció” nemcsak individuálisan, az egyéni pszichében játszódhat le, hanem közösségekben és csoportokban is, és komoly befolyást gyakorolhat a nemzeti tudatra is. A közép-európai nemzetek közül az első világháború után főként a németek és a magyarok tekintették önmagukat áldozatnak, akik igazságtalan sors elszenvedésére kényszerültek. Előzőleg már a lengyelekben és a szerbekben is kifejlődött a történelmi hagyományokat és szimbólumokat felhasználó kollektív áldozati tudat, de nem volt idegen a románoktól és a szlovákoktól sem.
A „nemzeti viktimizációt” univerzálissá növesztő és a felkeltett agresszív késztetéseket kiaknázó Hitler volt az, aki a bűnbakképzési mechanizmusokat is beindítva a második világháború és a holokauszt örvényébe kergette a németeket, ahogy ezt Agora Zsuzsanna elemzi a náci propagandabeszédeket vizsgáló tanulmányában. Ugyanez, a pusztító energiákat felszabadító érzelmi mechanizmus – kiegészítve az „áldozati szerepért való versengés” jelenségével – volt tapasztalható Lengyelországban és Magyarországon vagy 1990 után Szerbiában is.
A kötet szerzői rámutatnak arra, hogy a „kollektív áldozati tudatnak” legalább két formája létezik. Az egyik exkluzív áldozatiság. Ebben az elszenvedett valóságos vagy képzeletbeli megpróbáltatások hatására agresszió keletkezik, mely az ellenségnek tekintett csoportokra, azoknak egyénileg vétlen tagjaira is támad, s ezzel szinte feloldhatatlan konfliktussorozatot teremt. Létezik azonban az „inkluzív áldozatiság” is, mely ahhoz a felismeréshez vezet, hogy más csoportok is áldozatnak érezhetik magukat, így a morális felelősség érzésének kialakulását idézi elő.
Úgy tűnik, hogy Közép-Európában az egyes nemzetek (magyar, szerb, szlovák, román) között, illetve keresztény–zsidó viszonylatban a „kollektív áldozatiság” inkluzív formája kezdi háttérbe szorítani az exkluzív agresszió forrásául szolgáló formát, ami a huszadik századi előzményeket figyelembe véve mindenképpen örvendetes.
(A kollektív áldozati szerep szociálpszichológiája. Szerk.: Fülöp Éva és Kővágó Pál, Oriold és Társai Kft., Budapest, 2018, 400 oldal. Ára: 4700 forint)