Gyurta Dánielnek a riói olimpia nemcsak óriási csalódást jelentett, hanem örömteli fordulópontot is az életében. Sokan közhelynek tartják, pedig nem az: ahol egy ajtó bezárul, ott gyakran kinyílik egy újabb.
„Olimpiai címvédőként érkeztem a brazíliai metropoliszba, s még a középdöntőbe sem sikerült bekerülnöm, de másfél hétre rá beválasztottak a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói bizottságába, teljes értékű, szavazati joggal rendelkező NOB-tag lettem 27 évesen!
Mindennek voltak előzményei, a magyar sportvezetésben úgy látták, ahhoz, hogy Budapestnek egyáltalán legyen esélye a 2024-es olimpia rendezésének elnyerésére, nem elég egyetlen NOB-tag – nevezetesen Schmitt Pál, hiszen Aján Tamás szavazati joggal nem rendelkező, tiszteletbeli tag. Másrészt az Európai Olimpiai Bizottság sportolói bizottságán keresztül én tevékenyen be tudtam kapcsolódni a nemzetközi sportdiplomácia vérkeringésébe” – beszélt lapunknak Gyurta a jeles esemény előtörténetéről. Az akkor még javában aktív mellúszót tehát Rióban nyolc évre NOB-taggá választották.
„Attól kezdve teljes erővel belevetettem magam a 2024-es olimpiai pályázatunk menedzselésébe; természetesen ennek a NOB-on belül korlátai voltak, hiszen a testületben mi nem az országunkat, hanem az olimpizmust képviseljük, s eskünk szellemében távol kell tartanunk magunkat mindenfajta politikai, vallási és egyéb elköteleződéstől. Pontosabban fogalmazva, egy NOB-tagnak objektívnek és függetlennek kell lennie. A titkos célom és reménységem azonban az volt, hogy 2024-ben Budapest rendezhesse az olimpiát. Máig fájó pont az életemben, hogy végül nem küzdhettünk meg az olimpiarendezés jogáért. Ugyanakkor bőven innen a harmincon olyan világba csöppentem, amelyben munkálkodni egyszerre hatalmas lehetőség és felelősség – nálam kétszer, háromszor idősebb urak és hölgyek közé. Egy olyan alapsportág képviseletében, amely az atlétikával együtt az olimpizmus pillére” – mondta büszkén a kereken száz NOB-tag legfiatalabbika.
Az olimpiai és háromszoros világbajnok arról is beszélt, hogy a csoda kategóriájába tartozik egy olyan picinyke ország helytállása, mint amilyen hazánk az egyik legerősebb nemzetközi élvonallal rendelkező egyéni sportágban, az úszásban.
„Amit pályafutásom során elértem – és visszatekintve azt kell mondanom, mindent elértem –, ahhoz a tehetségem, a kitartásom és a sport iránti alázatom kevés lett volna, de még a csodálatos edzőim minden tudása, fáradozása és a családom önfeláldozó támogatása is. Ha csak arra gondolok, Japánban, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Kínában hány igazolt úszó van, felfoghatatlanok a magyar úszósport, a magyar sport sikerei. Mindezeket a sikereket háttértámogatás nélkül lehetetlen elérni. A magyar sport napjainkban aranykorát éli. Olyan lehetőségeink vannak a sikeres olimpiai felkészülésre, amihez foghatóval elődeink nem rendelkeztek, de tíz-tizenöt évvel ezelőtti önmagunk sem. S az idei év eddigi diadalai, a történelem első magyar téli olimpiai aranyérmének megszerzése mindezt alátámasztják. Belegondolni is rossz, mi lenne, ha ez a felfogás megváltozna, és visszatérne az alulfinanszírozott magyar sport ínséges időszaka. Tudjuk, a szurkolók elvárása folyamatos, de ahhoz, hogy nekünk, sportolóknak esélyünk legyen a nemzetközi mezőnyben, fontos, hogy az eddigiekhez hasonló körülmények és feltételek között készülhessünk a jövőben is.”
Minden idők egyik legnagyszerűbb mellúszója saját, 2009 és 2015 közötti sikereit jórészt a sportfinanszírozási színvonal drámai javulásának tulajdonítja.
„Ha visszagondolok arra, hogy például az athéni olimpiára milyen körülmények között edzettünk, s ugyanez hogy volt London előtt és alatt, leírhatatlan a különbség. A magam példájánál maradva, nemcsak eljutottam a csúcsra, hanem 2011-ben, 2012-ben, 2013-ban egyre feljebb lépkedtem, javultak az időeredményeim, világcsúcsot úsztam. Széchy Tamás annak idején kitalált egy zseniális rendszert, de ez ma már a Michael Phelpsek és a Katie Ledeckyk ellen nem elég a lépéstartáshoz. A londoni olimpián egy brit és egy japán úszó között állhattam a dobogó tetején, és könnyeimet nyelve hallgathattam a Himnuszt. Ebben az eredményben nagy szerepe volt a bőkezű sporttámogatásnak. A magyar sport fénykora jelenleg is tart a kormány sportágfejlesztési támogatásának köszönhetően, és ezt a sportolóknak nagyon meg kell becsülniük. Csodálatos lenne, ha a mai 18-20 évesek generációja is – néhány fiatal sportolót megemlítve: Milák Kristóf, Késely Ajna, Kós Hubert – sokáig élvezhetné még a kiváló lehetőségeket.”