Hiába hozta közel egymáshoz az emberiséget a virtuális valóság, s lehet egy gombnyomással áthidalni a kontinensek közötti őrületes távolságokat, az ember azért ember marad.
Aki messziről jön, azt mond, amit akar, és rajta áll, ezt elhiszik-e hallgatói, vagy sem. Amíg a téma megmarad azon a szinten, hogy nálunk a vezetéknév megelőzi a keresztnevet, addig nem különösebben veszélyes a messziről jött ember meséje.
Ha viszont azt mondja egy feltehetően fontos beosztású ember, hogy az Európai Unió támogatja a migránsok kvóták alapján való elosztását, ezt ráadásul egy szakmai konferencián meséli New Yorkban, az ENSZ közgyűlésével párhuzamosan tartott eseményen, akkor az ügy már sokkal aggasztóbb. Mert a szóban forgó program hivatalosan is elbukott.
Azt itt, a vízen innen már nem tartják sem irányadónak, sem megvalósíthatónak. Abba belebukott egy sor politikus, a rendszer erőltetése tette Németországot diplomáciailag könnyűsúlyúvá, s ez alakította ki az ideológiai harcot, amelynek két végpontján jelenleg Emmanuel Macron, illetve Orbán Viktor áll.
Persze nem érdemes naivnak lenni. Azt a gombot, amely közel hozza a távolit, nagyon sokan megnyomták, és pontosan tudta minden érdekelt, hogy Dimitrisz Avramopulosz, az Európai Unió migrációért felelős biztosa nem mondott igazat.
De ott, az ENSZ végtelenül összetett és bürokratizált szervezetszörnyében is súlyos érdekek fűződnek ahhoz, hogy a migrációt emberi joggá nyilvánítsák, azt ne rossz, hanem üdvözlendő jelenségnek tekintsék.
Itt pénzről és befolyásról van szó, hatalmas összegekről, pénzcsapok folyamatos működtetéséről, amelyet mindig le lehet önteni az emberi méltóság mázával, amely gyönyörűen hangzik, csak vaskos hazugság.
Az emberi méltósággal hadakozni lehet az ENSZ-ben, az Európai Parlamentben, a sajtóban, a Bundestagban és az összes olyan helyen, ahol szépen szabott öltönyökben ülnek a politikusok, de ez még véletlenül se igaz azokra az emberekre, akik Gambiából jönnek Európába, élve sosem volt emberi jogaikkal.
Mert ők meghalnak vagy a sivatagban, vagy a tengeren, vagy egy rabszolgatáborban, szívükben a „nekik járó” európai álom ígéretével, amely a legszerencsésebbek számára egyszerű drogdílerkedésben vagy prostitúcióban merül ki.
Ez pedig cseppet sem méltóságteljes jövőkép.
Ezt a küzdelmet mégsem szabad feladni, pontosan azokért, akik még nem indultak útnak, és azokért, akik itt vannak otthon. Azért, hogy haza lehessen egy ország és ne egy toleranciába fulladó massza, európaisággal, célok nélkül, kiüresített demokráciával, elérhetetlen távolságban az ott élő emberektől.
Ez az új, liberális demokrácia erről szól, az uniformizált, semmiben se hívő, semmit nem tisztelő tömegekről, amelyek elutasítják azokat a dolgokat és gondolatokat, amelyeket el szokás utasítani ezekben a körökben, és amelyek annyira jól hangzanak egy tüntetésen vagy egy sok pénzt fialó tanulmány alcímeként.
De ez a gyurmaszerű valami, amit odaképzel Emmanuel Macron, Dimitrisz Avramopulosz vagy António Guterres ENSZ-főtitkár a népek helyébe, valójában nem létezik.
Vágyakozni lehet rá, hogy létezzen, és igencsak sokan vannak olyanok, akik fél karjukat odaadnák, ha az ember ilyen könnyen alakítható valami lenne, de a tapasztalat azt mutatja, hogy végül minden emberkísérlet kudarcot vall.
A messziről jött emberek viszont mindig ott lesznek és mesélnek. Minél kevésbé van tudatában az ember a saját identitásának, annál könnyebben hisz nekik. Ezért aztán ismert a cél, de ismert az ellenszer is.