Úgy döntöttem, hogy gazember leszek – kezdi híres monológját Shakespeare királydrámájában III. Richárd. S ez a mondat méltán elhangozhatna Vona Gábor szájából is. Már persze akkor, ha venné a fáradságot legalább egy pillanatnyi igazmondásra, kilépve abból a hazugságmalomból, amely lassan, de biztosan felőrli őt magát s a pártját. Mert bizony a gazemberség nem a kölyökvizslás cukisággal, nem a gárdamellényt drága öltönyökre cserélő, címlapfotós pózolással kezdődött, hanem a keresztényi ideológia lecserélésével.
Vona pártjának ideológiája kezdetben nem volt más, mint a jobboldali pártoktól elvárt keresztényi értékrend. A pártlogóban ott díszelgett a kettős kereszt, a vezetőség pedig fennen hangoztatta az Isten, haza, család hármas egységének fontosságát. Csakhogy ez már kezdetben is hazugság volt. Mert a nemzeti máz mögött mindig is hideg számítások lapultak. Amikor Vona Gábor 2001-től 2003-ig egyszerre volt tagja a Jobboldali Ifjúsági Közösségnek, az Orbán Viktor vezette Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek és a Fidesznek, bőven volt ideje szétnézni maga körül.
Arra jutott, hogy 8-10 éven belül maximum helyettes államtitkári poszt várományosa lehet. Egy III. Richárdnak azonban ennyi nem elég. Neki alattvalókkal teli királyság kell. Így amikor a Jobbik párttá alakult, ő is váltott. Az új szerveződésben gyorsan emelkedett a ranglétrán. 2003-ban – a Fidesz elhagyásának évében – azonnal a Jobbik alelnöke lett, 2006 novemberében pedig a választmány elnökké választotta.
Vona azonnal munkához látott; kihasználva az októberi zavargásokban egységbe tömörült radikálisok jogos és valós felháborodását, elkezdte felduzzasztani a pártot. A többezres tagság mellé megnyerte magának a MIÉP- és a kisgazda-szimpatizánsok egy részét, valamint az addig párt nélküli ultraradikálisokat. Seregét oly hathatósan építette, hogy 2008-ban már egyszerre volt elnöke a Jobbiknak, nem hivatalos vezetője az általa alapított Magyar Gárdának és ügynöke egy szoftverfejlesztő cégnek.
Utóbbi ugyan némi visszatetszést kelthetett volna a multiellenes támogatói bázisban, csakhogy ez a tény el lett hallgatva mind a tagság, mind pedig a szimpatizánsok előtt. Amikor aztán a Jobbik 2009-ben bekerült az EP-be, 2010-ben pedig az Országgyűlésbe, az állami támogatások segítségével már lehetővé vált az út a hamis polgárosodás s egy új, a szalonnáci fröcsögésnél intellektuálisabb ideológia kiválasztása felé.
Az új eszmerendszert egy Baranyi Tibor Imre nevű filozófus szállította. Baranyi a tradicionalista metafizika nevű filozófiai maszlag hazai kisprófétájaként csak igen szűk körben volt ismert, de Vonát megnyerve magának, mindketten kiteljesedhettek. Baranyi néhány hónapon belül legfőbb elnöki tanácsadóvá nőtte ki magát, s elnöki segédlettel megalapította az Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémiát, amely iskola fő célja az volt, hogy kinevelje az új jobbikos értelmiséget – bármit is jelentsen ez.
A csapathoz olyan nagy gondolkodók is csatlakoztak, mint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) vezetője, a villanyszerelőből országgyűlési képviselővé avanzsált Zagyva György Gyula, vagy az úgynevezett érpataki modell kiagyalója, Orosz Mihály Zoltán (aki később a saját háza címére is bejegyeztetett egy akadémiát, amelynek első s egyben utolsó hallgatójaként doktori címet szerzett „megváltástanból”).
Hogy az új eszmeáramlatnak milyen hozadékai voltak? Vona és Baranyi megállapították, hogy vallásetikai és társadalomkohéziós szempontból az iszlám az emberiség utolsó reménye. Tradicionalistaként abban is egyetértettek, hogy mind II. Rákóczi Ferenc, mind „Kossuth és szabadkőműves bandája” – beleértve az aradi vértanúkat is – egytől egyig hazaárulók voltak. Még azon is elgondolkodtak, hogy a „hős Haynaunak” szobrot kellene állítani Budapesten. Hogy mi valójában a tradicionalizmus, azzal felesleges foglalkozni, miután megismerjük két megalkotóját, Guénont és Evolát.
René Guénon pályája során volt szabadkőműves, templomos lovag, gnosztikus hívő, s végül szúfi misztikusként halt meg. Vona kedvence, Julius Evola még Guénonnál is furább szerzet. Mint futurista festő kezdte, folytatta dadaista költőként, majd fasiszta, s aztán náci lett. Mindeközben sikerült kábítószerfüggővé is válnia, aminek hatására alkímiával, valamint mágiával kezdett foglalkozni. Igen, nem tévedés, őket kezdte el követni Vona Gábor. E tanok mentén állt fel az „akadémiája” is, ahol megtanították a diákjaiknak, hogy a nők alsóbbrendű lények, és hogy az evolúció egyszerű kitaláció. S e szellemben utazott Vona Törökországba, ahol szoros barátságot kötött a Szürke Farkasok nevű szélsőjobboldali muszlim terrorszervezet vezetőivel.
Egy önjelölt uralkodónak táborra is szüksége van. Nem volt ez másképp Vona esetében sem. A tábor pedig ez esetben szó szerint értendő. Az év 2015. A G-nap után négy hónappal, a „Közel-keleti pályaudvar” megszületése előtt másfél hónappal. A helyszín Velence, a szervező a Jobbik csatlósszervezete, a HVIM. Ez a csapat hozta tető alá a pártnak a cukiságkampányba be nem férő programjait. Ilyen volt a velencei Magyar Sziget is, ahová egyszerű látogatóként mentem, hogy megtudjam, vajon a kifelé kommunikált néppártosodás belül is működik-e.
A napijegy megvásárlásakor meglehetősen görbén néztek ugyan rám, hiszen tudták rólam, hogy pártjuk régóta kritikám tárgya, de azért beengedtek. S láss csudát, a kapun túl nem kölyökvizslákat sétáltató trendi legénykék jöttek felém széles mosollyal. Hanem náci- és nyilasruhába öltözött, géppisztolyos „hagyományőrzők”. Később megtudtam, hogy ők a tábori őrség, s hogy reggelente terepjáróval járják körbe a tábort, üvöltözve ébresztve a táborlakókat.
Még el se múlt első döbbenetem, amikor újabb meglepetés ért: maga Szotyori-Lázár Zoltán sétált felém. Az a fanatikus Vona-hívő, aki néhány hónapja üveggyöngyökért megvásárolható indiánokhoz hasonlította a székelyeket. Ő is egyike volt a nekem verést ígérőknek, ám helyette kezet nyújtott, majd szabadkozva dolgára sietett, mondván, este jön Vona, arra kell készülnie. Én is folytattam utamat a sörsátor felé, ahol a legtöbben gyűltek össze ez idő tájt. A sátorhoz érve vettem magamnak egy korsó sört, majd a pulttól a padsorok felé fordultam. És olyasmit láttam, amit minden Jobbik-hívőnek látnia kellett volna.
A jobb oldali padsor leghátsó padján maga Baranyi Tibor Imre ült, vakító hófehér ruhában, mint valami guru. Körötte 20-30 fiatal, akik áhítattal hallgatták. A bal oldali padsorok felé néztem. Az ott ülők csendben, maguk elé meredve söröztek, s csak néha sandítottak át haragos tekintettel a túloldalt lévőkre. Sehol a belső körben hangoztatott egység. Sehol a közös akarat. Felhörpintettem a söröm maradékát, fogtam a sátorfámat és odébbálltam. Nem érdekelt már se Vona, se Baranyi, se a nyilas keretlegények. Amit akartam, azt láttam: III. Richárd igazi táborát. A shakespeare-i hősét, aki ha kell, hősszerelmes, ha kell, bohóc, ha kell, hazafi, ha kell, szent. De hatalomra kerülve mindig gazember.
Aztán másfél hónappal később bejöttek a migránsok. És Vona Gábor, aki már a határon túli magyarok kettős állampolgárságát sem szavazta meg, nyíltan a kvótanépszavazás ellen kezdett kampányolni. Egykori szellemi vezetője, Baranyi Tibor Imre pedig ezt írta róla, amolyan elbocsátó szép üzenetként: „Az alapszó a vaulting ambition. Fordítható nagyravágyásnak vagy becsvágynak, vagy hatalmi ösztönnek. Ebben az őrületben szenved a történelmi drámák minden alakja, de senki sem inkább, mint III. Richárd. […] Vona Gábor útját a fennálló e világi hatalmi viszonyok, azon belül főként a média jelöli ki.”
Vona Gábor, a Jobbik elnöke, a HVIM stratégiai partnere, a baloldali liberális ellenzék – vélelmezhetően – leendő választási stratégiai partnere, valamint a Szürke Farkasok nevű törökországi muszlim terrorszervezet tiszteletbeli tagja, aki 2010. október 23-án még így köszöntötte a Deák téren a több tízezer megemlékezőt: „Adjon az Isten! Szebb jövőt!” 2017. október 23-án pedig ezekkel a szavakkal üdvözölte a Corvin közben rá kíváncsi 150-200 embert: „Sok szeretettel köszöntök mindenkit!”
A Jobbik III. Richárdja 2018 tavaszán ki fog lovagolni a csatamezőre, hogy ott a választók akaratából elvérezzen. S utolsó szavai ezek lesznek majd: Árulás, árulás, árulás! Pedig saját magát árulta el. S mindazokat, akik benne valaha hittek.
A szerző blogger, publicista