Messze, az óceán túlpartján akár jót szórakozhatnánk is azon, hogy a show hazájában végre igazi, vérfagyasztó műsorrá vált az elnökválasztási kampány. Ha nem a mi jövőnkről is szólna a történet – de nagyon is arról (is) szól. Nem mintha az Egyesült Államok elnöke olyan nagy hatalom lenne, mint ahogy a naivak gondolnák. Hiszen éppen a távozó Barack Obama két elnöki ciklusában nyújtott összteljesítménye mutatja, hogy hiába a világos helyzetmegítélés („Ha nem vagyunk hajlandók kiállni a lobbisták befolyása ellen, és megreformálni ezt a romlott rendszert, akkor semmi sem fog változni”), a nagy elszánás (Yes, we can!), amikor a tettekre kerülne sor, nagyon is hatékony intézményi mechanizmusok képesek korlátok közé szorítani az elnök ambícióit. Másrészt F. D. Roosevelt példája mutatja, hogy kritikus helyzetben, kellő választói nyomással a háta mögött, egy koncepciózus és tettre kész elnök képes lehet gyökeres fordulatot is elérni.
Roosevelt ugyanis – akit ugyan a jaltai paktum miatt régiónk sokat szenvedett népeinek van okuk némi gyanakvással kezelni – odahaza páratlanul pozitív szerepet játszott, több évtizedes békés fejlődés útjára térítve vissza a társadalmi robbanás szakadékának szélén táncoló Egyesült Államokat. Képes volt ugyanis a többség életlehetőségeinek megteremtése, létbiztonságának garantálása érdekében új egyezségre (New Deal) kényszeríteni a gazdasági-pénzügyi hatalmasságokat, bebizonyítva számukra, hogy ennek alternatívája a kollektív társadalmi öngyilkosság.
Amerika (és a világ) ma új Roosevelt után kiált, hiszen a társadalom kettészakadása, középosztályi milliók megállíthatatlannak tűnő lecsúszása miatt a társadalmi frusztráció szintje veszedelmesen közelíti a harmincas években megélteket, miközben a politikai rendszer láthatón képtelen akár csak felismerni a problémákat, nemhogy hatékony megoldásokat kínálni rájuk, s főként azokat kivitelezni. És akkor robban be a képbe egy igazi outsider, aki a nyolc évvel ezelőtti Obamánál ezerszer nagyobb hangerővel üvölti bele az amerikai választók képébe, hogy ez így nem mehet tovább. Donald Trump messze áll a jól fésült, illedelmes, kisfiús Obamától; a politikai osztály etikettje, és mi tagadás, a jó modor szempontjából is szinte minősíthetetlen. Ámde megy előre, mint a tank, szilánkokra zúzza a régen szétzúzásra érett establishment republikánus oldalát, ráadásul megalázott ellenlábasainak többségét arra kényszerítve, hogy fogcsikorgatva, de beálljanak mögé.
És a már-már reményüket vesztett választók felkapják a fejüket. Lehet, hogy ez a férfi egy nőfaló bunkó, de amit mond, az a szívük közepébe talál. És egyáltalán nem bolond beszéd, viszont nagyon is van benne rendszer. A gyárak harmadik világba való kitelepítése miatt szellemvárossá vált egykori autóipari centrumok munka nélküli melósai felkapják a fejüket a hírre, hogy ez a vagabund a detroiti gazdasági klubban elég merész volt az autóipar fejeseinek képébe vágni: ha bezárjátok az üzemeket, hogy Mexikóba vigyétek őket, 35 százalékos vámot vetek ki a visszahozott autóitokra, és senki sem veszi meg őket.
Michael Moore, az Amerika elé oly találó görbe tükröket tartó filmrendező, aki ugyan demokrata szívére hallgatva éppen hogy Trump-ellenes kampányfilmet készített, megdöbbenve konstatálja Trump igazát: elképesztő ezt látni. Soha egyetlen politikus, sem republikánus, sem demokrata nem mondott ilyesmit ezeknek a vezetőknek, ami ellenben zene a Nagy-tavak menti államokban lakók füleinek. Ezért szeretik Trumpot a megalázott, elfelejtett, lecsúszott egykori középosztálybeli polgárok. És Moore itt a mi számunkra nagyon is érthető metaforával világítja meg a helyzetet: Trump egy emberi Molotov-koktél, akit a feldühödött választók, akiknek utolsó, egyetlen értékként már csak a szavazójoguk maradt, arra a rendszerre hajíthatnak, amely ellopta az életüket. Moore szókimondó empátiája valóban bámulatra méltó, hiszen más szempontból retteg Trump elnökké választásától, mert Trump az antitézise mindannak, amit ő a maga részéről az abortuszpárti, genderhívő, kisebbségpártoló, fegyvertartást szigorítani igyekvő, marihuánahasználatot liberalizáló demokratákban szeret.
És itt az amerikai – és nem csak az amerikai – politikai rendszer alapparadoxonához jutottunk: a politikai látványszínházban fogcsikorgató küzdelmet mímelő, ámde a színfalak mögött a kemény anyagi és hatalmi kérdésekben pajtási egyetértésben éldegélő politikai elit a „divide et impera” elvét művészi tökélyre fejlesztve, kulturális-ideológiai természetű viszályokat szítva akadályozza meg, hogy az alapvetően azonos érdekű többség a gazdasági hatalmasokkal szemben, élve a demokrácia formális lehetőségeivel, érvényre tudja juttatni az érdekeit. A szabadosságpárti városi alkalmazottnak és a puskájához ragaszkodó középnyugati kisvárosi polgárnak egyaránt érdeke volna, hogy a közforrások jelentős részét ne a világ békéjét fenyegető hadiipar élje fel, hanem építsék újjá belőle a lassan rommá váló fizikai és humán infrastruktúrát, de képtelenek összefogni ennek érdekében, mert passzióik segítségével rendre kijátsszák őket egymás ellen.
Ez a paradox helyzet üvöltött az egész előválasztási folyamatból is. Trump és Sanders, a két nagy párt győztes, illetve majdnem győztes elnökjelöltje szinte szó szerint ugyanazon pontokon támadták a velük szemben összezáró és a társadalom nagy része által indulatosan elutasított politikai-gazdasági-pénzügyi elitet. A rendszer azonban – ideológiai okokból – mégis lehetetlenné tette, hogy egymással összefogva győzzék le ezen elit immár nem is titkoltan egyedüli, számos republikánus nagyágyú által is leplezetlenül támogatott jelöltjét, Hillary Clintont. Akár kétharmaddal. Trump elnökjelölt Sanders alelnökjelölttel – verhetetlen páros lehetett volna. Moore becsületes lelke már-már túllép ezen az álellentéten, emlékeztetve: Amerika népe ma azt látja, hogy az életét romba döntő elit gyűlöli Trumpot, és gyűlöli őt a nagy gazdasági társaságok Amerikája, a Wall Street, a professzionális karrierpolitikusok, de legfőképpen a média. Trumpban azért bíznak milliók, mert felforgatással fenyegeti azt a rendszert, amely romba döntötte az életüket.
A sok mellékes kampányhabverés, sárdobálás mellett a „demokrata” Moore adhatta meg a kulcsot a habozó, tanácstalan választóknak is a „republikánus” jelölt választására. Akiről sok rossz elmondható, aki lehet ugrás a sötétbe, de amerikaiak milliói a jelen fojtogató homálya helyett már oly szívesen ugranának akár a sötétbe is. És, egyetlen gondolat erejéig visszatérve az óceán innenső partjára, a folytonos háborúzással szándéka szerint szakítani kívánó Trump a világ, Európa, hazánk számára is egy békésebb kor ígéretét hordozza.
A szerző újságíró