Korántsem csak a liberális közvéleményben, hanem időnként a nemzeti oldalon is szinte mantraként, kikezdhetetlen megállapításként hangzik el, hogy „nem az iszlám vallással van a baj, hanem annak szélsőséges megnyilvánulásával, az iszlamizmussal; ez vezet a dzsihadizmushoz és a terrorizmushoz”. Másképpen: az iszlám békés vallás, csak az iszlamizmus békétlen és terrorista. Ez a megállapítás sok esetben pusztán a politikai korrektség (PC) követelményének kíván megfelelni. A PC általában teljes tévút, mert az igazság megismerése elé állít gátakat, ám ebben az esetben valamelyest meggondolandó szempontok szólnak a tétel hangoztatása mellett – de csak valamelyest.
Melyek ezek? Először is az, hogy a civilizációk, kultúrák és vallások békés egymás mellett élésére kell törekedni. Napjainkra azonban az Iszlám Állam horrorisztikus, szinte démoni tevékenysége még a legpesszimistább elképzeléseket is felülmúlta. Elképesztő, soha nem látott mértékű keresztényüldözés kezdődött el Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, Szíriában, Irakban és máshol is; ahogyan Ferenc pápa fogalmazott, még Krisztus korában sem volt erre példa.
A világnak a civilizációs-vallási konfliktus már végképp nem hiányzott, hiszen éppen elég megosztó tényező a globalizáció és annak összes következménye, különös tekintettel a felső tízezer és a nyomorban élő milliárdok közötti brutális távolságra. Miközben tényként kezelhető, hogy éppen a globális elit tevékenységének, a kirobbantott észak-afrikai és közel-keleti háborúknak, átgondolatlan vagy nagyon is átgondolt beavatkozásoknak is a következménye az, hogy az iszlám világ egy jelentős része – ezt nevezzük jelenleg iszlamizmusnak – fellázadt az általuk erőszakosnak, fölényesnek és végtelenül agresszívnek látszó Nyugattal szemben, és rátámadt arra; egyfelől terroristamerényletekkel, másfelől migrációs áradattal.
Másodszor: az iszlám vallás általában vett békés jellegének hangsúlyozása azért lehet indokolt, mert az iszlámhívő emberek döntő része ugyanolyan egyszerű és békés életet akar élni, mint a holland, az angol vagy a lengyel, észt, román állampolgár. Teljesen függetlenül attól, hogy milyen mondatok szerepelnek vallási alapkönyvekben, az emberek mint erre a földre teremtett lények nem háborúzni akarnak egymással; ha háborúra kényszerülnek, akkor a mögött mindig ott állnak azok a fanatikus, ideológiákból kiinduló és ideologikus vágyakat, illúziókat megvalósítani akaró politikusok, hatalmi csoportok, értelmiségielit körök és szélsőséges mozgalmak vezetői, akik különböző manipulációs módszerekkel rákényszerítik az átlagembereket arra, hogy kövessék céljaikat, azonosuljanak azokkal, és ha kell, még az életüket is áldozzák fel értük.
Így és ebből kifolyólag a történelem megmutatta, hogy az átlagember, legyen keresztény, iszlám vallású, buddhista, konfucionista vagy Jahve-hívő zsidó, mindig békében akar élni, és elsősorban túlélni akar. Ez szociológiai alapigazság, ebből kiindulva ki lehet jelenteni, hogy az iszlámot követő emberek többsége is békében akar élni embertársaival, még akkor is, ha zsidó vagy keresztény embertársairól van szó.
A cikk elején megfogalmazott politikailag korrekt megállapítások tehát sok szempontból indokolhatók: egyfelől bizonyos tényekkel, történelmi tapasztalatokkal, másfelől egyfajta szándékos, békepárti, jóindulatú „valóságformálási” igénnyel. Eddig tehát rendben is lennénk. Egyetlen kérdés marad csupán: nincs-e valamifajta a saját éberségünket és önvédelmi képességünket lefegyverző hatásuk az idézett PC-gondolatoknak, amelyek szerint csak és kizárólag a viszonylag elszigetelt terroristák okoznak veszélyt, márpedig ha nincs tömegbázis, ideológiai-értelmiségi támogatás mögöttük, akkor az egész valahol mégiscsak kezelhető probléma? Igazunk van-e akkor, amikor ezekkel a tézisekkel megnyugtatjuk magunkat?
Sajnos lehet, hogy nem, nincs ebben igazunk. Egyfelől felhívom a figyelmet Somodi Zoltán iszlámkutató írására (Az iszlám doktrína ismérvei, Magyar Idők, január 4.), amelyben a szerző meglehetősen fontos idézetekkel mutat rá arra, hogy az iszlám „békés” jellege finoman szólva is kérdéses. És ezen a helyen kell utalnom Speidl Bianka tanulmányára is (Az Iszlám Állam bosszúja a nyugati világ ellen, Magyar Idők, 2017. január 2.), amelyben tényekkel bizonytalanítja el a PC-békére vágyó olvasókat. Sok fontos megállapítása közül pusztán a következőt idézném: „Közvélemény-kutatások adatai bizonyítják, hogy az Európában élő muszlimok [tehát nem iszlamisták – F. T.] többsége úgy véli, az iszlám világ a keresztes háborúk szellemében cselekvő Nyugat áldozata. Ez a meggyőződés egyre nagyobb teret hódít az európai muszlim közösségekben.”
Mindez azért jelent nem kis problémát Európa és a Nyugat számára, mert ha a tény igaz, és egyre jobban terjed az arab vagy iszlámhívő európai emberek között a Nyugat-ellenesség, a Nyugat-gyűlölet, akkor szinte már mindegy is, hogy mindez az iszlám gyökereiben is benne rejlik-e avagy sem. Speidl Bianka éppen arról ír, hogy az iszlamisták és az Iszlám Állam elképesztő erővel és szervezetten terjesztik a nézeteiket az ideológiailag védtelen muszlim emberek körében, és egyre többeket nyernek meg a saját kegyetlen „ügyük” számára.
Még egy nagyon fontos tény. Számomra megdöbbentő, hogy az Európában megjelenő terrorcselekmények, az iszlamizmus világos térnyerése kapcsán az iszlám világ elitje igazából még nem szólalt meg, nem deklarálta egyértelműen, hogy az ISIS és a magányos merénylők ténykedésével mélyen és alapvetően nem ért egyet, többek között vallási okokból sem. Jó, világos, bizonyára léteztek, léteznek megszólalások iszlám vezetőktől, amelyekről nem tudok, tudunk, ám én nem egyéni megszólalásokra gondolok, hanem olyan deklarációkra, amelyeket az iszlám politikai-vallási elit – egy ország vezetése nevében vagy akár muszlim országokon átívelően – közösen tett, tesz meg. Sorolhatnám a közel-keleti olajsejkségeket, észak-afrikai és ázsiai muszlim államokat, amelyektől kevés ilyen, az iszlamizmustól látványosan, a nemzetközi közvéleményben jól érzékelhetően megjelenő megnyilvánulást hallhattunk, láthattunk. A kérdésem pusztán az: miért?
Szóval azt hiszem, a PC itt sem jó tanácsadó: politikailag reális beszédmódot alkalmazzunk inkább ebben a témában is a saját, európai érdekünkben.
A szerző politológus