Ezerkilencszáznegyvenöt március 1-jén az Andrássy úti Kamaraszínházban a Karnyónéval éledt újra a Nemzeti Színház, s azonmód viszály lobbant, mert a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium leiratban szólította fel az igazgatóságot: az ifjúsági előadásban bizonyos sorok „kihagyassanak”! Oka pedig: „A mai közízlést sérthetik.”
Tételesen is sorolva a törlendőt, például Lázár deák mondja: „…Egy félviselt ökör bikafark a dámák mulatságára…” Az első felvonás hetedik jelenetében Tipptopp dalában így vélekedik Karnyónéról: „Vén ugyan vén a Kurvannya / De van ezüstje arannya”. Nem soroljuk a felügyeleti példatárat, csak ámuljunk a méltóságos fanyalgáson, mert hiszen Csokonai 1799. szeptember 1-jén és 23-án diákjaival adta elő darabját Csurgón, s akkor gróf Festeticset, továbbá az urakat és asszonyságokat s egyéb nézői népeket nem zavarta a szabadszájúság.
Ami századok óta az iskolai színjátszás stílusa. Csorba János, Budapest székesfőváros polgármestere tovább szigorított: a Csokonai-darabot a Városi (ma Erkel) Színházban nem engedélyezte játszani az ifjúságnak. A Nemzeti Major Tamás vezetésével válaszolt: május 1-jén a Karnyóné komédiásai élén Gobbi Hildával a polgármestert gúnyoló táblákkal szekereztek a Városligetbe, ahol előadták a darabot.
Nyelvi ügyben súlyosabb kérdés is adódott 1945 őszén. A Hevesi Sándor fordította Szent Johanna negyedik jelenetében Stogumber káplán (Bihary József alakította) szövegében „a gaz zsidók” szerzésére utaló alantas szöveg hangzott el. Elmondani, avagy törölni a szöveget? A Pesti Műsor tudósítása szerint (1945/24. sz.) az „inkriminált [két] mondatot” több előadáson elhagyták, „később Major Tamás úgy döntött, hogy néhány buta fiatalember kedvéért nem csonkítja meg Shaw remekművét.
Majd csak megtanulja az ifjúsági előadások publikuma is, hogy a faji gyűlölködés divatja egyszer s mindenkorra elmúlt.” Sajátos pedagógiai liberalizmus, kis idővel azután, hogy a túlélők hazatérhettek a haláltáborokból. Csak tűnődünk: vajon mivel okolható a direktori-rendezői engedékenység? Major sokat emlegetett ördögi voltának megnyilvánulása? Netán lappangó emlékek tolultak fel családi múltjából? Avagy provokáció, hogy a spicliknek okuk legyen a nézőteret szemlézni, s majd jelenteni Péter Gábor banditáinak? – ez is Major-talány. Megnéztem az előadás öreg súgópéldányát: sok húzás cifrázza a lapokat, de a gyalázkodás sértetlenül olvasható!
Major súlyos kérdésben felelőtlen, miközben polgárundorában számos, főként magyar szerzőről lemondott. Amíg kezdetben más színházak még változatos repertoárt mutattak, a Nemzetiben a polgárinak minősített szerzők szóba se kerülhettek, Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Lengyel Menyhért, Füst Milán és mások. Bánffy Miklós sem, aki Kolozsvárott élt, és városában még Az ostoba Li című darabjának premierjét is megélhette (1946). Bánffy fő bűne az is lehetett, hogy
A Nagyúr című Attila-drámáját 1944 szeptemberében felújította a Kovách Aladár vezette Nemzeti. Az örök bolsevik módi, a nemzeti szellem és érdek destrukciója a Nemzeti életében a drámaíró-hagyomány felrúgásában nyilvánult meg. Azon új írói nemzedék, amelyet Németh Antal indított el, Major Tamás Nemzetijének nem kellett. Lemondott A kassai polgárokat író Márai Sándorról (1943), a Villámfénynél-lel (1938) és a VII. Gergellyel induló (1939) Németh Lászlóról, de a Fatornyok (1943) szerzőjét, Zilahy Lajost is hanyagolta, aki pedig Nyugatra távozása előtt a Magyar–Szovjet Baráti Társaság élembereként is működött.
Major Tamás kommunista Nemzeti Színházat hirdetett, így elvtársi szerzővel kezdett, Háy Gyulával, aki Moszkvából postázta a Tiszazugot (1945. V. 18.). A darab a méregkeverő parasztasszonyok weimari szcénájában, önpiszkításként az újra élni akaró ország Nemzetijének ideológiáját is alapozta. Azóta se került színpadra, ám újkori hódítása elkezdődött: nemrégiben Alföldi Róbert a bécsi nagyérdeműnek prezentálta. Bertolt Brecht Munkanaplójában (vál., szerk.: Eörsi István, 1983) „bánatos szennyműnek” jellemezte a moszkvai klikk ünnepelt darabját. Háyt, az Isten, császár, paraszt (1946), a Romok (1947), Az élet hídja (1951), az Erő (1952) íróját a Nemzeti mintaszerzővé avatta.
Semmi meghatódás, hogy a Németh Antal rendelte Tamási-játék, a Hullámzó vőlegény színpadra juthatott (1947. I. 30.), s hogy azonmód a Magyar Rádió beszélgetésekkel kísérve, kétszer is közvetítette. A párizsi „béke” (1947. február 10.) általános döbbenetében s Erdély újraveszejtésének légkörében Tamási a köznyugtatás okán juthatott színpadra. Ha már a tárgyalásokról (1946. október) Vásárhelyi Miklós elvakult tudósításai csonkításunk helyes voltát dallották a Szabad Népben. Tamási Mezei próféta című filmjét (1948-ban) már betiltották.
A Nemzeti annalesében egy ősbemutató is szerepel: 1948. március 15-én az Operával közösen előadták Kodály–Balázs Béla Cinka Panna című művét. De hogy miért csak kétszer játszották, kérdésemre az előadás szereplői, Lukács Margit és Raksányi Kutya sem tudtak válaszolni. Még olyan legenda is élt, hogy a bemutatót nem játszották végig, hanem a második felvonás után bankett következett. A kurucok és labancok közötti helytelen ideológiai nézőpont mellett Balázs művének homályában Moszkvában fogant elvtársi viszályokat is gyanítunk; az 1945-ben hazatért, s íróként, filmtudósként is mellőzött Balázs munkái ügyében hiába instanciázott a pártvezetésnél. 1949-ben ugyan Kossuth-díjat kapott, ám megviselt és megalázott kommunistaként 1949-ben szívroham vitte el.
Gellért Endre megrendezhette Illyés Lélekbúvár című kettősfedelű szatíráját (1948. XI. 13.); színpadán a freudizmus kórtanának mélyén a bolseviki elvakultság gúnyrajza elevenült meg, amely a Szabad Nép napi tananyagával félelmes időket szabadított az országra. Immár senki nem merte leírni a darab égető és pokoli időszerűségét, így a szervezett ankétokra az író el se ment. „Munkás” felháborodásokra hivatkozva aztán elhamvasztották az előadást.
A tétet Major emelte, mert immár a színházi élet ideológusaként 1948 szeptemberében a Zeneakadémián egy szólamban koncertezett. Németh Lászlóról beszélt, mondván, a Széchenyiben „…csak az őrült érdekelte. Darabja a döblingi őrültekházától az öngyilkosságig írja le hősét.” Eltekintve attól, hogy nyelvtanilag sem pontos a fogalmazás, Széchenyi úgy volt őrült, ahogy Hamlet. Majort beszéde igazolja, nem olvasta a darabot. Hozzá a kicsinylése is: Németh „raktárból előkerült” darabokat árul. Valójában Németh (a szárszói beszéd szerzője) Hódmezővásárhelyen már 1945-ben bajlátásának újkori stációját fogalmazta meg drámáiban: Sámson, Eklézsia megkövetés, és a Széchenyi.
A „narodnyik” Tamási következett, akinek „szentimentális darabját” lám még elő is adták! A Hullámzó vőlegény költői példázat az igazmondásról, a jelek szerint a Nemzeti igazgatóját nem érintette meg. Amint az sem, hogy Somlay Artúr lázas örömmel vitte direktorához a Genfből hazatért Hubay Miklóst, s vitte direktorához, írjon darabot, hiszen a huszonhárom éves fiatalembert a Hősök nélkül főszerepében ő avatta szerzővé (1942). Major nyájasan kitessékelte a vendégeket.
Madách Tragédiáját csöndben mulasztották el a Nemzetiben: az 1947-es őszi felújítást nyolcvankilencszer játszották (rendező: Both Béla), majd 1948 elején eltűnt a színpadról, évekig még az előadás gondolatát is fagyasztották. Színháztörténeti érdem a Madách Gimnáziumé: Lengyel György és társai a Zeneakadémia kistermében előadták a drámakölteményt, s a nézőtéren jeles személyek, Kodály Zoltán és a Nemzeti kiválóságai tapsoltak. Így a fiatalok is bátorították a hangulatot: Gellért Endre, Major Tamás és Marton Endre rendezésében a Tragédia 1955. január 7-én újra színpadra kerülhetett.
A Rókus-kórházig állt a sor jegyelővételi napokon, különvonatokkal érkeztek vidékről. Aztán Lukács György kétrészes cikke, mely szovjet lapban is megjelent, s így moszkvai üzenettel erősítve megdermesztette az előadás sorsát. Így hát az ötvenkilenc párttag értelmiségi a központi vezetőséghez írott levelében (1955. október 18.) okkal hivatkozhatott a Tragédiára, s persze a Galilei 1953-tól hirdetett tiltására, melynek próbáit kétszer állítottak le, és Bartók A csodálatos mandarin című táncjátéka „körüli méltatlan huzavona” is felrovatott.
S mennyi galádság, alávaló hadművelet, anatémás ügy süllyedt évtizedek Atlantiszába, amely az egészséges művészeti élet kiteljesedését gátolta. Urbán Ernő Uborkafája (1953. XI. 25.) sikerébe belerokkant, mert hírére Rákosi is megnézte, és a szerzőt másnapra magához rendelte. Utasítására a szatírát módosítani kellett, mert a nép nem lázadhat fel a Szőrnevál önkényeskedő vezetője ellen. Cs. Szabó László Londonból mulatott Darvas József cikkén: „A rövid igazság az, hogy a zsarnokság egyetlen igaz szót sem bír el, még tréfából sem.
Hogy is bírna, mikor a rendszer állandó fegyveres önvédelemből áll! Nincs kiút a ketrecből, akármerre futkos az író…” (Hódoltsági irodalom) Tamási Áron hiába remélte 1952-ben Ördögölő Józsiásának bemutatóját, mesejátéka olyannyira e világról szólt, hogy 1957-ben is csak hitegette a Nemzeti, több mint két évtizeddel később juthatott közönség elé. A dramaturg szakon tanuló Vizinczey Istvánnak, aki a forradalom után Kanadában, majd Angliában telepedett le, s lett neves író, 1954-ben írt darabját a József Attila Színház készült előadni. Egyszerű tiltásnál is súlyosabb lett a kézirat sorsa: a politikai rendőrség még a szereppéldányokat is begyűjtötte a színészektől.
Kádár János 1957 májusában főcenzori sugallattal is megszólalt a parlamentben: „Csupán példaként említem meg a Horthy-korszak népszerű tollforgatóinak, Herczeg Ferencnek, Molnár Ferencnek, Vaszary Gábornak és másoknak könyvkiadásunkban, de különösen színházi életünkben szinte eluralkodó másodvirágzását.” Vádja azért is hamis, mert Herczeg Ferenc munkái sorában csak remekművét, az Európa összeomlásának metaforáját vizionáló Bizáncot mutatta be a győri színház 1956 szeptemberében. Annak a hithű kommunista Földes Gábornak a rendezésében, akit éppen 1957 májusában letartóztattak, s Kádár 1958 januárjában felakasztatott. Molnár Ferencről pedig imigyen szóla Kádár elvtárs: „1957 áprilisában, röviddel az ellenforradalom fegyveres erejének szétzúzása után, hat darabját tűzték műsorra színházaink.”
Hogy Molnár sok évtizeddel korábban írt, vígságban pácolt játékai miként mételyezték a szovjet tankok, az elvtársak és ÁVH-sok honmentését, azt Kádár nem fejtette ki. Májusban egyébiránt mégsem a hazatért Páger első szerepét adó A hattyú-t tiltották be, hanem Németh László Széchenyijét, amelyet Ádám Ottó rendezésében a Madách Kamarában mutattak be. Az apparatcsikok már előre huhogták az előadást, de csapdában volt a kádári vezetés, mert a Nemzetiből való kiűzetésének jóvátételeként Timár Józsefnek és a szerzőnek Kossuth-díjat adott áprilisban.
Utóbbi nem jelent meg az átadáson, kérte, hogy a pénzt utalják a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak. Gábor Miklós naplójában (Sánta szabadság) olvashatjuk: „A premier napján a belügy hivatta Ádám Ottót és Timárt, hogy ezt meg azt húzzák ki a Széchenyiből. Másnap újra vitatkoztak, majd közölték, hogy az első tüntetésre betiltják a darabot.” (Május 16.) S hogy a dráma megannyi mondata gyúanyag, persze hogy tapsot lobbantott.
Mert zsarnokságban a színház parlamentté emelkedik, ahol még a néma színpad látványa is hevíti az érzelmeket. Így történt 1944. március 19-én, azon a napon, amikor a hitleri Németország gyarmattá süllyesztette honunkat, Németh Antal a Nemzetiben műsorváltozást hirdetett: Hegedűs Lóránt fogyatékos színművét, a Kossuthot tűzte műsorra. Tudta, miért. Abban a képben, amikor Kossuth Amerika földjére lép, a színpadot a sávos-csillagos zászlók lengték be, s látványára a tüntetéserejű taps megállította az előadást; 1957 májusában a Széchenyi-előadások második felvonásában, amikor felment a függöny, feldúlt szoba képe tárult a néző elé. „Kihúzott fiókok. kicsapott szekrényajtó, elmozdított székek jelzik a házkutatást” – olvasható a darab színi jelzéseként. Timár háziköntösben és papucsban még meg sem jelent, felzúgott a taps: a kádári dermesztő mindennapok félelmét a döblingi spionjárás látványa robbantotta.
Tizenkét előadás után a Széchenyit betiltották.
Major Tamás 1948-as zeneakadémiai beszéde ilyenképpen emelkedett határozattá. „Eljött Magyarország!” – utoljára mondta a dráma zárásaként Bessenyei 1957. március 15-én kora este a Fáklyaláng turini képében, midőn a honából érkező Józsát felismerte.
Immár a nézői lelkek váltak a bujdosásba kényszerült szabad Magyarország álmának őrizőivé.