Tóbiás Áron sokoldalúságának egyik ékes bizonyítéka, hogy összetoborzója, szerkesztője volt a mindmáig híres Krúdy világának; számos írót, művészt (Kós Károly, Tamási Áron, Illyés Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Cs. Szabó László, Németh László, Weöres Sándor, Szőnyi István) ültetett mikrofonja elé. Ha a kultúrtörténeti vizsgálódásait ezúttal figyelmen kívül hagyjuk – az említettekkel folytatott beszélgetések a Megmentett hangszalagokban (2015) olvashatók –, akkor is az életmű egyik fókuszára bukkanunk: a vér és vas valóságára. A világhírességek által nagyra értékelt (lásd Camus nyilatkozatát) 1956-os magyar forradalom lázas napjaira. A csodára, amely ugyan csupán tizenegy napig tartott, ma is büszkék vagyunk rá. Ez a csoda lobogó fáklya, mindmáig meghatározza életünket, gondolkodásmódunkat.
Az Arany János klasszikusából vett cím – „…nőttön nő tiszta fénye” – erre utal. A növekvő, állandóan növő folyamatra. A kikristályosodás azon szakaszára, amely egyúttal 1956 záróköve is. Az erkölcsi győzedelem törvénye. Hogy eddig – nem egy vita után – eljuthattunk, köszönhető azoknak a hősöknek – közöttük a még élő tanúnak, Tóbiás Áronnak –, akik a föllobbanó gyufaszál tüzét erdőtűzzé változtatták. Természetesen az írókról van szó, az eszmei előkészítőkről. Akik a börtön dacára – a nagy íróperben (Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula) és a kis íróperben is (Varga Domokos, Fekete Gyula, Tóbiás Áron) többen kerültek rács mögé – nem feledkeztek meg hivatásukról, hangoztatván: egy nép szabadsága mindennél többet ér.
A legkisebb emlékező szöveget is a személyes jelenlét hitelesíti. A Bem-szobor körüli ünnepléstől kezdve az Írószövetséggel és a Munkástanácsokkal tartott intenzív kapcsolaton keresztül a különféle parlamenti eseményekig – lásd a híres Nagy Imre-beszéd továbbítását a rádió Bródy Sándor utcai stúdiójába vagy a Szabad Kossuth Rádió országházbeli megszületését –, ideértve Bibó István Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című írásának tizenötezer példányban való sokszorosítását is.
Az öt ciklusra osztott könyv tematikáját a – sokszor lírával telített – lázas hang, a fejezetcímek – Forradalom, A Szabad Kossuth Rádió, Megtorlás, Írók a forradalomban, írók a megtorlásban, Gyúlnak a fények – jól meghatározzák. A szerző unikumként közzéteszi a rádióban elhangzott – az október 23-át követő véres éjszakai ostrom viharában eltűnt – Nagy Imre-beszédet, disputát folytat az ostrom résztvevőivel és két halálraítélttel, Mécs Imrével és Obersovszky Gyulával, több ismerőst megszólaltatva fölvillantja a Tűzoltó utcai felkelőcsoport vezetőjének hősi alakját (Angyal István legendája).
Kalapot emelve szól ’56 mentőseiről, vall a november 4-e utáni oly sokakat érintő pokoljárásról, és fölidézi Nagy Imréék elrablását, valamint a mártírrá lett miniszter utolsó 602 napját. Történészi hitelességgel, ugyanakkor megengedve magának – ilyen a jó újságíró – a kommentárok lírával ötvözött, helyenként csaknem elérzékenyülő hangját is.
Hogyan is szólt Háy Gyula az Az emberi méltóság diadala című cikkében az írástudók felelősségéről? „Mi, magyar írók, a tömegek lelkiismeretének, a nép igazságérzetének megszólaltatói is vagyunk, mert ha nem lennénk azok, nem érdemelnénk meg az író nevet…” Tóbiás Áron A nagy íróper című, személyes élménnyel átitatott cikkéből való az idézet. Hogy lássuk a diktatúra ellen föllázadt írók mozgatórúgóit. Saját megpróbáltatását is, amiképp átélte a megtorlást, tollvégre kapja (Rácsok mögött), és fantasztikusan érdekes a kihallgató tiszt fölszólítására papírra jegyzett önjegyzőkönyve. Az írói tisztánlátásról? Önmaga megőrzéséről!
Akkor is – mindössze harmincéves volt – őrizte a lángot, és most is őrzi. Az 1956-os magyar forradalom szelleme teszi kilencvenévesen is fiatallá.
Tóbiás Áron: „…nőttön nő tiszta fénye”. Emlékezések, beszélgetések, dokumentumok 1956-ról, Kronosz Kiadó, 2016