„Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál.” (Hamvas Béla)
Bejártuk ültetvényeit a Kürt melletti Közép-hegyen, letekintettünk a Mária-völgybe, láttuk a Páris-patak jótékony páráját, mely különleges adottságokkal ruházza fel a tőkés művelésű területeket. Hagyományos művelés, együttélés a természettel, tradicionális borkészítés. A tőke tudja, mit kell tennie, földből, levegőből és napból szőlőt nevel. A must is tisztában van feladatával, forr és borrá válik. A bor is teszi a magáét, tisztul, seprője megtartja egészségét. A borásznak csak figyelni kell, és nem megzavarni a természet rendjét. Sütő Zsolt filozófiája egyszerűen hangzik, megvalósítani mégis bonyolult. És kockázatos.
Kockázatos, mert olyan egyedi, ősi ízek születnek, amelyek felrántják a tömegízléshez kozmetikázott borokat kedvelő fogyasztók szemöldökét. Sütő Zsoltnál a kóstolás különleges élmény. Már a poharat kézbe véve váratlan a látvány, hogy egyik-másik bora nem tükrösen áttetsző. Inkább opálos, pedig semmi gondja nincs, így természetes. Bátorság kell hozzá, hogy a mai világban így lepalackozzák. Íze nem finomkodik, robusztus, mély illatokat és aromákat közvetít. Ez maga az ősi bor. Ha tetszik, ha nem. Tetszik.
Zsolt felesége, Kati pompás mangalicasonkát, korbács alakúra font parenyicát, házi kenyeret és a végén kőtést kínált a borok mellé. Ez utóbbi nagyböjt idején volt igen népszerű, ledarált búzacsíra levéből, cukor nélkül készült édesség, amelynek Kürtön fesztiválja is van.
Éjjel elindulunk Kürtről Kamocsára. Varga Tibor már javában fűti a kemencét, a kenyértészta pihen, dagad. Mennyei illatok lengik be a műhelyt, fa, füst, tűz, kenyér, tészta, élesztő. És egy tücsök hangja társul mindehhez. A kemence alsó tűzteréhez vezető lépcső aknájába költözött be pár napja, Tibor hagy neki morzsát, tesz vizet is. A tücsök egész éjjel zenélt nekünk.
Ugyan nem pálinkaország vagyunk, de előkerül Tibor barackpálinkája. A koccintás csendülésében ott rejlett a Felvidék, a Délvidék és az anyaország hangja, így a szavak gyorsan Trianonra terelődtek. A fájó szellem borban kereste a vigaszt. Gyönyörű kristálypoharak, kürti borok, ízlelgetés. A tepertő házi, a kenyéren fel sem tűnik, hogy tegnapi, mesésen tömör, rugalmas, íze van. A kolbásszal töltött füstölt sertésszűz hét nyelven beszél. Mi, négy országból, magyarul. Kiderül, hogy a pék a várakozás perceiben olvasni szokott. A kisszekrénybe nyúl, Hamvas Béla egyik kötetét veszi elő. Több se kell a társaságnak, új téma kap szárnyra, a „revíziót” már amúgy is befejeztük.
Liszt, víz, só, élesztő. A kenyérhez nem kell más. Meg egy jó kemence. Ez nem digitális kenyér, mondja Tibor jelentőségteljes pillantással a borospohár felett. Gyorsan megegyeztünk, hogy Zsolt borai sem digitálisak. Hát innen a korábban említett definíció. Jani, Tibor segítője boszorkányos gyorsasággal gyúrja a cipókat, előbb szakajtóban szusszannak egyet, majd katonás sorokba kerülnek be a kemencébe. Sülnek, átsorakoznak, újak kerülnek melléjük. Jani mögül elbűvölve bámuljuk a forró kemencében sülő kenyereket.
Hajnali fél négy, mire az első kész veknik kikerülnek a kemencéből. Türelmetlenül várunk, hűlniük kell. Tibor keresztet karcol az elsőre, mielőtt megszegné. A tepertő olvadozik rajta, hagymán kívül nem is kell más. Mennyei boldogság az arcokon. Még megisszuk a Szent János-áldást, azután nyugovóra térünk. A kürti bor és a kamocsai kenyér után mélyen aludtunk, még ha rövidet is.