Az volt a szándékom, hogy jelen írást idén ősszel teszem közzé, ám a parlamenti választások tétje és a kiélezett kampányküzdelmek arra késztetnek, hogy hamarabb nyilvánosságra hozzam.
Immár kerek száz esztendeje annak, hogy Magyarország politikai életében jelen van egy olyan irányzat, amelyet úgy nevezek: totalitárius akarnokuralom.
Ezt a – politikaelméleti szempontból kétségkívül homályos – megnevezést szándékosan használom, mégpedig azért, hogy ezen irányzat valamennyi alakváltozatát egyaránt jelölje. Az irányzat azért totalitárius, mert minden hatalmat meg akar kaparintani, a gazdasági-pénzügyit éppúgy, mint a kulturális-szellemit; az anyagi javakon éppúgy uralkodni akar, mint az emberi lelken.
S azért akarnok, mert a hatalom megragadása céljából nem riad vissza semmilyen eszköztől; ha szükségesnek tartja, semmibe veszi a parlamenti demokrácia írott és íratlan szabályait, kelléktárában pedig az erőszak minden eszköze megtalálható; forradalmaknak nevezett zendülések megszervezésétől kezdve az orgyilkosságokon át az emberek lefizetésén keresztül a hazug propagandagépezetek kiépítésével bezárólag. E totalitárius akarnokuralom háttere, legfőbb elméleti fedezete pedig a haladás gondolata; az, hogy képviselői mindig is az egyetemes emberi haladás megkérdőjelezhetetlen és egyedüli bajnokainak tekintették magukat.
E totalitárius akarnokuralom száz esztendő alatt négy hullámban telepedett rá Magyarországra. Először a bolsevik kommunizmus képében jelent meg az első világháború vége felé; azt az elégedetlenséget, nyomort és általános zűrzavart lovagolta meg, amely a világháborús vereséggel járt együtt, s amelynek előidézésében, tegyük hozzá, kétségkívül nem kis szerepet játszott a régi Magyarország politikai vezetése is.
A bolsevik akarnokuralom az emberi haladásra hivatkozva nem csupán abban „jeleskedett”, hogy rövid fennállása alatt megpróbálta kíméletlenül szétverni azt az organikus társadalmi és kulturális szövetet, amelyet a magyarság – a maga történelme során – évszázadokon át hozott létre, hanem abban is, hogy korábban ismeretlen kegyetlenséggel mérhetetlen szenvedést zúdított az emberekre. Az egész országot a tönk szélére sodorta. Tevékenységét külföldi ügynökök, fizetett felforgatók, „hivatásos forradalmárok” egész raja támogatta.
A második hullám a második világháborút követő általános káoszban érte az országot. Itt már közvetlenül jelen voltak az idegen szuronyok. Ezek hathatós támogatása nélkül e totalitárius akarnokuralom sohasem tudta volna megszerezni a kizárólagos hatalmat. Ismét bekövetkezett a szisztematikus országpusztítás, olyan elnyomórendszer ráerőltetése a magyarságra – természetesen ismét csak az egyetemes emberi haladás nevében –, amely attól mélységesen idegen volt. Bolsevik iga alatt szenvedett munkás, paraszt és értelmiségi; a haza ismét ebek harmincadjára került.
A gazdasági és szellemi elnyomorodás joggal hívta életre az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. A nemzet újfent megmutatta, hogy nem kér a totalitárius akarnokuralomból, az ország anyagi és szellemi kifosztásából. Ám a bolsevizmus – önerőből képtelen lévén hatalma megtartására – ismét csak külső erőkhöz folyamodott; megint csak a társadalmi haladás jelszavára – a rendszer „vívmányainak” megvédésére – hivatkozott, és szovjet tankokkal fojtotta vérbe a forradalmat. Ez jelenti a totalitárius akarnokuralom harmadik hullámát.
A berendezkedés ekkor hosszabb történeti időt kapott a haladás reményeinek és ígéreteinek beváltására. Működése azonban ezúttal is teljes kudarchoz vezetett; a közvetlen terrort a lassú elposványosodás váltotta fel. A szerény és tünékeny jólét morzsáit pedig, amelyek legfeljebb néhány évre voltak elegendők, az ország masszív eladósítása útján vásárolta meg. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy az 1980-as évek végén, miután kihúzták alóla a támasztékául szolgáló szovjet szuronyokat, kártyavárként omlott össze.
E változás azonban korántsem jelentette a totalitárius akarnokuralom végét; épp ellenkezőleg, annak csupán újabb alakváltozatát hívta életre. A bolsevik pártkatonák bábjaiból a liberalizmus megannyi légies pillangója röppent elő. Azok, akik korábban az össznépi tulajdon bálványa előtt hajbókoltak, hirtelen a privatizáció lelkes híveivé váltak, a tőke megdöntői egyszerre csak a tőke felhalmozói lettek, hajdani párttitkárok gyártulajdonosokká, egykori kultúrkomisszárok pedig lelkes demokratákká avanzsáltak. S e pálfordulás természetesen ismét csak a haladás nevében történt.
Magyarországot, alighogy kikerült a totalitárius akarnokuralom egyik formája alól, máris az a veszély fenyegette, hogy annak egy másik válfaja telepszik rá. S ekkor jött a negyedik hullám, amelynek utóhatásai még napjainkban is tartanak. Az ország persze e fordulatot is iszonyúan megsínylette gazdaságilag – éppúgy, mint annak idején a bolsevik hatalomátvételét –, csakhogy erről általában hallgatnak.
A háttérben ugyanúgy megjelentek a külföldi ügynökök, valamint azok hazai megbízottjai, mint hajdanán. A különbség mindössze annyi, hogy ekkor nem Kelet felől érkeztek, hanem Nyugatról, nem véreskezű forradalmárokként, hanem jól öltözött nemzetközi szakértőkként, tanácsadókként, „patyolattiszta” hátterű civil szervezetek vezetőiként vagy tagjaiként és „objektív” tájékoztatást nyújtó zsurnalisztákként.
S hogy mit tett ezen új alakot öltött totalitárius akarnokuralom? Emlékezzünk csak vissza a 2002–2010 közötti időszakra, regnálásuk utolsó – s remélhetőleg végső – etapjára! A hatalmas panamákra, amelyekre még Jean-Bédel Bokassa, a hajdani közép-afrikai kényúr is csettintene; az ország oly mérvű eladósítására, hogy az államadósság ismét az egekbe szökött; devizahitelek formájában a családok tömeges eladósítására, akiknek nagy része még száz esztendő után sem ismerte fel a totalitárius akarnokuralom igazi természetét.
Emlékezzünk az energiaszektor nagy részének külföldi kiárusítására, a csillagászati rezsiárakra, miközben a lakosság olyan adóprés alatt nyögött – ezt hívták „megszorításoknak” –, amelynek kivetése még egy feudális kiskirálynak is a becsületére vált volna. Vagy jusson eszünkbe – immár napjainkra térve át – a velük szemben álló nemzeti-konzervatív erők és az egész ország állandó lejáratása külföldön, az itthoni és a határokon kívüli magyarság módszeres diszkreditálása, a hazai és a külföldi médiaterror bevetése hazánk ellen, a fake news szakmányszerű gyártása – természetesen a „politikai korrektség” jegyében –, a konstitutív nemzetellenesség.
Legújabban pedig az a törekvésük, hogy bizonytalan illetőségű és illegálisan Európában tartózkodó migránsok százezreivel árasszák el az országot. Mindennek tetejébe itt van még a totalitárius akarnokuralom legújabb rémtette, az intoleráns genderideológia, az emberi lét biológiai alapjainak felszámolása, a pokoli ötlet, hogy már kisgyermekeket is nemátalakító műtétekre, hormonális kezelésekre kényszerítsenek. S jaj annak, aki mindezek ellen fel meri emelni a szavát!
S mindezt minek a nevében? Nos, hát a haladás nevében, természetesen!
S hogyan lehet mindezzel szembeszállni? – tehetné fel valaki a kérdést. A lényeget összegzem, a „dolgok idegére” tapintva; oly módon lehet, hogy a totalitárius akarnokuralmat megfosztjuk a haladás narratívájától. Mert ez az uralom idestova kétszázötven esztendeje abból él, hogy kisajátította magának a haladás jelszavát; nem szabad hagyni, hogy továbbra is visszaéljen e kifejezéssel. Igazán soha nem volt köze hozzá, legkevésbé napjainkban. E jelszó nevében szörnyű bűnöket követtek el, amelyeknek százmilliónyi ember esett áldozatul.
Ismételten ki kell mondani: ennek a totalitárius akarnokuralomnak a haladáshoz semmi köze sincs.
Magyarország az elmúlt száz esztendőben a totalitárius akarnokuralom négy hullámát élte túl. Kész csoda, hogy egyáltalán fennmaradt. Nem szabad újra esélyt adni arra, hogy elárasszon bennünket ötödszörre is. Ki tudja, túlélnénk-e azt is. A küszöbönálló parlamenti választások igazi tétjét ebben látom.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár