Barátom, Péter, néhány évvel ezelőtt úgy döntött, Angliában próbál szerencsét. Régi vágya volt, hogy tökéletesíti az angolnyelv-tudását és egy magánéleti krízis (válás), majd néhány átbeszélgetett éjszaka után belevágott a külföldi kalandba. Gazdasági informatikus végzettségével gyorsan talált állást egy London agglomerációjához tartozó kisvárosban. Tartottuk a kapcsolatot az interneten, igaz, a hónapok múlásával ritkábbá váltak az üzenetváltásaink.
Egy kora nyári reggel – ha jól emlékszem, csütörtöki nap volt – éppen munkába indultam, mikor megcsörrent a telefonom. Péter volt az. Elmondta, hogy néhány napot Budapesten tölt, mert a hét végén lesz a húszéves érettségi találkozója.
– Megihatnánk egy sört, Tamás – vetette fel. A Belvárosban találkoztunk, s természetesen gyorsan az angliai életére terelődött a szó. Elmondta, hogy jó állása van, egész gyorsan beilleszkedett. Vannak magyar ismerősei is odakint. Fél évvel ezelőtt találkozott egy portugál lánnyal, akivel alakul egy új kapcsolata. Boldognak tűnt, és abszolút nem éreztem rajta, hogy politikai üldözött lenne.
Hogy miért gondoltam erre? Azért, mert itthon mást se hallunk, hogy akik külföldre mennek, azokat üldözik, azok menekülnek a kormány elől, sőt személyesen Orbán Viktor kergeti el honfitársainkat kis hazánkból. A minap az egyik gazdasági hírportál tette közzé saját elemzését, miszerint 600 ezer magyar állampolgár élhet jelenleg az Európai Unió tagállamaiban. A cikk szerint a legtöbben, mintegy 250 ezren az Egyesült Királyságban keresik a boldogulásukat. Péter barátom tehát egy a kétszázötvenezerből.
A cikk módszertani hátterébe most nem bonyolódnék bele, tegyük fel, hogy nagyságrendileg stimmelnek az adatok. Ha az arányokat nézzük, akkor ez a 600 ezres szám Magyarország mintegy 9,8 milliós népességének valamivel több, mint hat százaléka. Ez az adat teljes mértékben egybevág az ENSZ vonatkozó kimutatásaival, amelyek szintén hatszázalékosra becsülik a magyar népesség elvándorlását az EU tagállamaiba. Ez viszont lehetőséget teremt az összehasonlításra más tagállamokkal.
Ez azért fontos, mert egyes ellenzéki pártok, illetve az önmaguk által felkent „független” társadalompolitikai „szakértők” rendszeresen azt harsogják: borzalmas méreteket ölt a magyar népesség elvándorlása, egyesek már-már a Kárpát-medence kiürüléséről vizionálnak. A helyzet az, hogy két tucatnál is több olyan európai ország van, amelyben magasabb a kivándorlók százalékos aránya, mint Magyarország esetében.
Bosznia-Hercegovinát a lakosság több mint 43 százaléka, Albániát pedig csaknem 39 százaléka hagyta már ott. Horvátországból 20 százalék, Romániából és Bulgáriából 17, illetve 16 százalék, mindhárom balti államból egyenként több mint 15 százalék, Lengyelországból 11,5 százalék, Csehországból közel 9 százalék, Szlovákiából 6,3 százalék, de a szintén szomszédos, és sok esetben pozitív, követendő példaként emlegetett Ausztriából is 6,7 százalék távozott külföldre.
Érdekes, hogy a magyarokat legnagyobb arányban fogadó Nagy-Britanniából is távozott a lakosság 7,6 százaléka, míg Portugáliában több mint 22 százalékos ez az arány. Nem csoda, hogy Péter barátom egy luzitán lánnyal találkozott Londonban. Statisztikai alapon erre volt esély.
Egyértelműen látszik tehát, hogy a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek a hangoskodók lefestik. Európai összevetésben jóval átlag alatti a magyarok elvándorlása. Sőt, a hatszázalékos arány éppen azt jelzi, hogy Magyarország, teszem hozzá halkan: a magyar kormány családtámogatási, adó- és társadalompolitikai, munkahely-teremtési, illetve egyéb támogató intézkedéseinek köszönhetően az EU tagállamainak döntő többségénél sokkal nagyobb mértékben képes megtartani a lakosságát. Mindezt úgy, hogy egyébként az uniós tagságunkból fakadó egyik fontos lehetőség a munkaerő szabad áramlása.
Péter barátom közben visszarepült a ködös Albionba, de megbeszéltük, hogy legközelebb feleségemmel én látogatom meg őt. Csak a hangoskodók nehogy ránk süssék, hogy mi is politikai üldözöttek vagyunk…
A szerző közgazdász