Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikán A trubadúrt adták a városi színházban. Telt ház volt. A színpadon a negyedik felvonás színtere, Luna gróf várának börtönei előtt, a nyomasztó, sötét, színpadi éjszakában Leonora fájdalmas panaszba kezdett.
A toronyból a Miserere hangjai hallatszottak. Leonora zokogó áriáját a nézőtér ajtajának kicsapódása vágta ketté, s mintha Manrico szívet tépő búcsúja váltott volna át váratlan, profán magasságba, egy utcáról jött hírnök sikoltotta: „Lövik az embereket a rádiónál!”
A szavakat síri csend követte, majd mintegy vezényszóra egyszerre állt fel a zenekari árok népe, majd a közönség, és népesült be a színpad, mintha fináléra gyűltek volna a szereplők: Manrico, Leonora, Luna gróf, Azucena, Ferrando, Inez, Ruiz, az egész szereposztás, kísérőnők, apácák, szolgák, katonák, cigányok, díszletezők, rendező, kellékes, ügyelő, tűzoltó, fodrász, sminkes, mindenki, aki mozdulni tudott a háttérből.
A zenekar a Himnusz hangjaira váltott s az énekesek vezérhangjával zúgott, szárnyalt az ének. Ilyen Himnuszt sem azelőtt, sem ezután nem hallottam. Ez az ének nem a torokból jött, mellünket feszítő, felszabadult, hatalmas sóhajként zengett, zúgott, mintha egyszeriben mindannyiunkba isteni hangképző talentum költözött volna.
Összetereléseink idején, állami muszáj ünnepségek alkalmával gyakran ösztönöztek, sőt különböző praktikákkal egyenesen kényszerítettek az éneklésre, ami a tömegben elvegyülve megoldható volt hang nélküli tátogással, mintegy túlélési manőverként, s mivel a karmesterek soha nem a Himnuszhoz adták meg a hangot, a szövegek gondolatban történő, spontán átköltésével becsaphattuk a figyelőket s önmagunkat is.
Például így: „Sződd a selymet, elvtárs” helyett „Zöld a s…gged, elvtárs”. Általában ilyen volt a kórusunk a színházbeli Himnuszt megelőző időkben. Valamelyik április negyedikén, május elsején vagy november hetedikén (a kényszerhurrázások eme időpontjai összefolynak…) több kilométeres sorokban csoszogtunk lépésről lépésre, hogy nagyjaink tribünje előtt, vörös zászlót lobogtatva meg vitorlaként viselkedő transzparenseket cipelve felnézhessünk zsarnokainkra.
Ilyenkor persze gyakran megrekedtünk; egyik ilyen ácsorgásunk a dohánygyár melletti, lyukas vázszerkezetű vasúti híd alatt történt. Ezen a rácsszerkezeten keresztül piszkítottak le bennünket a fejünk fölött átzakatoló vonatból.
Bevallom, ahogy fintorogni kezdtem magamtól, s elnézegettem társaimat is, meggondolatlanul cselekedtem, mert azt találtam mondani: – Tudjátok, mit? Meg is érdemeljük! Mi a francot ácsorgunk itt? – Énekeljünk, elvtársak! – kiáltott felvezető pártkatonánk.
Néhányan rettentő hamisan rákezdtek a Dunnyuskára, de csakhamar röhögésbe fulladt a kísérlet, mert valaki gyönyörű képzavarral élve megjegyezte: – Ettől a szarakodástól isten bizony ökölbe szorul az ember gyomra.
– Na jó – mondta a brosúrákkal teletömött fejű, öntudatos karmesterünk –, akkor azt: „Szállj, te büszke ének…” – és megadta a hangot, amit szerencsére elnyomott egy újabb szerelvény dübörgése a fejünk fölött. Ettől végképp felbomlott a rend. Szétugrottunk.
– Csak tehervonat, elvtársak! Onnan nem piszkítanak! – kiáltott valaki. – Álljunk vissza a sorba! Mindjárt megindulunk, meglátjátok – mondta a karmesterünk. Így is lett. Csoszogtunk néhány métert. Szerencsére a mi Himnuszunkat senki nem javasolta, méltatlan is lett volna ebben a helyzetben, s mellékesen, maga lett volna a rebellió. Helyette néhányan azt nyöszörögték, hogy „Szabaddá tett népek örök szövetsége, a nagy Oroszország nagy műve e frigy…” – ami, ugye, nem a mi Himnuszunk.
Aki azon törte a fejét, hogy angolosan lelép (márpedig sokan voltunk így), az előtte álló hátának támasztotta a maga zászlaját és gyorsan arrébb lebbent. Ez nem mindig sikerült, de ha mégis, akkor a támaszték ugyanezt tette valaki mással, s dőltek a zászlók, mint a dominó, de nem volt ajánlatos eldőlve hagyni egyet is.
Én egyszerűen az aluljáró falának támasztottam a magam ballasztját, s kijelentettem, hogy tiszteletlenség lenne eme jeles ünnepen ilyen koszosan megjelenni a dísztribün előtt; sajnálkozva kioldalogtam a tömegből, s magamban az „Alla mattina, appena alzata, o bella ciao, ciao, ciao…” imperialista nyelven szóló olasz partizánnóta dallamát dúdolva, hazalopakodtam fürödni.
A tény, hogy leléptem, s hogy nekem ez az urizáló, osztályidegen fintorgás fontosabb volt, mint a hurrázás, csöpp híján negyedik kirúgásomhoz vezetett. Súlyosbító körülmény volt zászlóelhagyásom, s hogy destruktív módon megbontottam a rendet. Valamelyik bátor illetékes azonban a védelmemre is talált valamit: végtére is, mégiscsak le voltam piszkítva. Na, nem volt az olyan súlyos, de mégis…
Ellenben ide, a színházba mindenki a saját elhatározásából jött. A Himnusz szívünk sokáig bezárt kapuja mögül tört elő. A karmester is letette pálcáját, s felénk fordulva velünk énekelt.
Aztán minden tülekedés nélkül kivonultunk a színházból, mintha nem is ért volna váratlanul az előadás átalakulása, pedig tegnap még nem is sejtettük, mi történik ma.
A kijáratnál az Irodalmi Újság egyoldalas különkiadását osztogatták. A színházból kiléptünk a forradalomba.
A szerző Kossuth-díjas festő, grafikus és díszlettervező