A kincskeresés legősibb módja a sírfosztogatás. A halottakat a legtöbb hajdanvolt kultúrában felkészítették a nagy utazásra, étel és ital mellett ellátták különböző értékekkel, ékszerekkel, pénzzel. A sírrablás azonban kockázatos, hiszen minden társadalomban súlyos következmények várnak és vártak az ilyen elvetemült tettek elkövetőire.
A földben rejlő kincsek megszerzésének másik módja a sátán segítségül hívása. Sok egyéb forrás mellett a Faustból is tudhatjuk, hogy minden föld alatti dolog az ördögé. A modern államok persze ezt az elgondolást úgy módosították, hogy a föld alatt megtalált értékek az államot illetik, legyen az elrejtett kincs vagy nyersanyag. A gyakorlatban azonban ez a jog nehezen érvényesíthető, hiszen az állam csak polgárai becsületességében bízhat…
A kincskeresők technológiája a XX. századra jelentős mértékben átalakult. Az akasztott ember kötelét és a varázsvesszőt felváltotta a fémdetektor. Az alapelvet már a XIX. században ismerték. Egyik korai felhasználója Alexander Graham Bell volt, akinek nevét főként a telefon miatt ismeri az utókor. A skót születésű amerikai feltaláló az indukciós eszközzel orvosi segítséget akart nyújtani. Arra tett kísérletet 1881-ben, hogy megtalálja a golyókat a merénylet áldozatává lett James Abram Garfield amerikai elnök mellkasában.
Bár a sérülések nem voltak súlyosak, az orvosok egész sor műhibát követtek el, s az államok első emberének állapota gyorsan romlott. Ezért lett szükség Bell segítségére. Csakhogy a detektor egyáltalán nem viselkedett megfelelően, folyamatosan gerjedt, így a próbálkozás nem vezetett eredményre. Később derült csak ki, hogy nem az eszköz volt alkalmatlan: az elnököt egy akkoriban modernnek számító fekvőalkalmatosságon, acélsodronyú ágyon helyezték el, és a mágnesezhető fémszálak zavarták meg a detektort.
Négyesi Lajos hadtörténész, a magyar csatamezők kutatója a fémdetektorok evolúciója kapcsán elmondja, hogy a fémkereső gyors elterjedése és fejlődése szorosan összefügg az aknamentesítéssel. Nagyobb számban az első világháborúban jelentek meg a letelepített fémtestű aknák, és a háború végére már komoly igény mutatkozott arra, hogy valamilyen tömegesen gyártott készülék segítségével gyorsan ki lehessen mutatni a veszélyes robbanószerkezeteket. A megoldást a második világháború idején kifejlesztett aknakereső eszköz jelentette, ugyanis a hadseregnek nagyon fontos, hogy az aknamentesítést minél gyorsabban megoldhassa. Ezekből a katonai aknakeresőkből fejlődtek ki a háború után a geológiai és régészeti célra is alkalmas polgári eszközök.
A hetvenes évekre a mikroelektronika fejlődésének köszönhetően egyre komolyabb fémkeresőket dobtak piacra. Ezek már nemcsak a vasat és az acélt, hanem a színesfémet és a könnyűfémet is ki tudták mutatni, és különbséget is tettek közöttük. A beállítás során érhetjük el a megfelelő szelekciót, s így a fémkereső nem minden fémcsoportot jelez, hanem csak azt, amelyikre szükségünk van. Ez a lehetőség a nemesfémekre specializálódott kincskeresők mellett kedvez a régészeknek is: viszonylag nagy terület átvizsgálása során a vashulladék kiszűrése jelentősen megkönnyíti a munkát.
A kora újkortól kezdve a rengeteg kevéssé értékelhető vashulladék mellett fontosabb lehet az ólom megtalálása. Például egy kora újkori összecsapás helyszínének azonosításánál az ólom puskagolyók megtalálása jelenti a sikert. Ezek ugyanis pontosan jelzik, milyen irányból és merre tüzeltek, tehát hol álltak föl a csapatok. A legkorszerűbb digitális készülékek még finomabb megkülönböztetésekre is alkalmasak. Például „leszűrik” a könnyűfémeket. Erre azért lehet szükség, mert az elmúlt évtizedekben elhajigált sörös- és üdítőitalos dobozok, kupakok többnyire alumíniumból készülnek.
Ma már sok olyan készülék van a piacon – mondja Négyesi Lajos –, amelyikben kis számítógép működik. Ezeket be lehet állítani például érmekeresésre, és ilyen üzemmódban a készülék az anyag, az alak és a méret alapján szelektálva csak erre fog jelezni. Kifejlesztettek olyan detektort is, amely kifejezetten az aranykeresést szolgálja. A geológusok mellett az ilyen készülékek a még ma is sokfelé tevékenykedő aranyásók munkáját könnyíthetik meg. A víz alatti keresőkészülékeket speciális feladatra tervezik, víz- és nyomásállók, és a csatlakoztatható vízálló fejhallgató mellett ellátják őket vizuális kijelzővel. Ilyet egyébként az illegális kincskeresők számára piacra dobott készülékekben is elhelyeznek, hiszen ők gyakran éjszaka próbálnak szerencsét.
A régészeti szenzációkat taglaló hírekben az utóbbi időben gyakran tesznek említést a múzeumokkal szerződéses kapcsolatban álló amatőr fémdetektoros keresőkről. Négyesi Lajos szerint azért fontos a tevékenységük, mert a régészeti feltárás alapos és aprólékos munkát követel meg, és a múzeumoknak nincs kapacitásuk arra, hogy a környező területek fémdetektoros átvizsgálásával is foglalkozzanak. A becsületes amatőrök segítségével azonban lehetővé válik új lelőhelyek azonosítása, és már ismert területeken is nagy szükség van a közreműködésükre. A mohácsi csatatéren többször kérték fémdetektoros amatőrök közreműködését, hogy a többhektáros területen minél több 1526-ból származó fémmaradvány kerülhessen elő. Több száz új lelettel sikerült gazdagítani a tárgyi emlékek sorát.
Négyesi Lajos szerint a saját hasznukra dolgozó detektorosok elsősorban nem a leletek eltulajdonításával okoznak kárt, hanem azzal, hogy elmozdítják őket az eredeti helyükről, és erről nem készül pontos felmérési rajz. Egy nyílhegy vagy ólom puskagolyó utalhat egy régi vadászatra, de jelezheti egy összecsapás helyét is. Jó példa erre a 2008-ban a Harzhorn hegységben előkerült régészeti lelőhely. Ennek a római ütközetnek nem volt írásos forrása, és a kevéssé háborított, több négyzetkilométeres csatamező kutatása új ismereteket eredményezett Észak-Németországban a III. századi római–germán összecsapásokról.
Nem kell különösebb beleérző-képesség ahhoz, hogy feltérképezzük, hogyan lesz valaki amatőr kincskeresővé, hiszen a vágy mindannyiunkban él. Attila egy Pest megyei településen lakik születése óta. Nem a tanulmányai miatt kezdett érdeklődni a múlt titkai iránt, hanem, ahogy mondja, veleszületett adottságról lehet szó. Vonzzák a rejtélyek, szereti a bizonytalanságot. „Gyerekként – meséli – a búcsúban sohasem célba lövést kértem, hanem zsákbamacskát. Ez olyan, mint a detektorozás. Vagy kap valamit az ember, vagy nem. A fémkeresővel lehet, hogy hetekig, hónapokig semmi találat nincs, aztán egyszer csak ott van egy csodálatos aranyérem vagy gyűrű.”
Attila zöldségesként dolgozott, amikor megismerkedett egy már régóta fémkeresőző vevővel, aki második világháborús emlékekre vadászott a föld alatt. Megszállott volt, és ez is lett a veszte: tekintélyes gyűjteményében nagy mennyiségű robbanószert talált a közelmúltban a TEK – haragosa feljelentését követően. A tulajdonos eladta a készüléket, és Attila ezzel indult első önálló portyáira. Az évek során szép gyűjteményt halmozott föl a padlásán. Nem szívesen hagyott fel hobbijával, de amikor keresőzés közben egy konkurens banda tagjai rálőttek, megijedt.
Attila kincskereső szenvedélye megmaradt ugyan, de a család mellett egyre kevesebb időt tud szánni kedvtelésére. Pedig időközben autodidakta módon komoly ismeretekre tett szert. Múzeumi és árverési katalógusokat vett, és igyekezett alaposan megismerkedni a térség tárgyi kultúrájának történetével. Szívesen elmenne egy múzeumhoz is önkéntes segítőnek, de úgy véli, pillanatnyilag olyan méltánytalanul kevéssé honorálják a tárgyak megtalálóit, hogy ez a modell csak a legelhivatottabb kevesek számára lehet vonzó. Így azonban marad a bujkálás és az illegalitás: a Kulturális örökségvédelmi törvény 2015-ös módosítása egyértelműen hatósági engedélyhez köti a fémdetektor használatát.
Magyar a tat, horvát az orr
Az idei ősz rendkívül alacsony dunai vízszintjének köszönhetően a meder jelentős része került szárazra. Országszerte hajókat, építményeket és más régészeti lelőhelyeket fedeztek fel a szakemberek – a ráckevei Árpád Múzeum gyakran kezdeményezője vagy éppen részese volt a felfedezéseknek. Tóth János Attila, a hazai búvárrégészet meghatározó alakja, a múzeum munkatársa Százhalombattánál XVI. századi malomhajó és több malomkő maradványait találta meg.
Tökölnél második világháborús bombázó roncsdarabja került a felszínre, valamint egy valószínűleg XVIII. századi kő-fa szerkezetű építmény is. Szigetcsép és Szigetújfalu határában különleges, még tanulmányozásra váró hajóroncsdarabokat, illetve valószínűleg a második világháború idejéből származó cölöpépítményt találtak. A Kalocsa melletti Ordasnál meglepően ép, nagy valószínűséggel XVII–XVIII. századi malomhajó 13 méteres roncsa került elő. A Ráckevei-Dunában oldalpásztázó szonárral találtak hajóroncsot és második világháborúval összefüggésbe hozható lelőhelyet.
Az aszály korábban is segítette a régészek munkáját. 2011 őszén a magyarországi Duna-szakasz legrégebbi hajóleletét találták meg Dunaföldvár egyik zátonyszigetenél. A hajó anyagául szolgáló tölgyet 1316 után vághatták ki. Ilyen régi hajómaradvány egyben addig nem került elő. A bárkát nem emelték ki, csupán dokumentálták az elhelyezkedését. A „vasaló alakú”, zömök hajótest nagy valószínűséggel egy régi hajómalom maradványa, a feltevést korabeli írás is megerősíti. Egy 1327-ből való oklevél szerint Földvárnál egy hajómalom kötelét vágták el. A szakemberek számára ez szenzáció, hiszen ritkán fordul elő, hogy egy írott forrás és a régészeti munka eredménye találkozik, vagyis a középkori oklevélben épp ezt a hajómalmot említhetik.
A Drávából is fontos emlékek kerülnek elő. Drávatamási körzetében először 1992-ben találtak bödönhajót – közel tíz méter hosszú, egyetlen fatörzsből kivájt facsónakot –, azóta több tucat hasonló szerkezet került elő. Ezek az alkalmatosságok a középkorban fontos szerepet játszottak a folyami átkelésben, a termények szállításában. Tóth János Attila tíz éve Barcsnál húsz méter hosszú hajóroncsra bukkant az államhatáron. A hajó tatja a magyar oldalon, az orra horvát területen van.
A folyami mellett a tavi régészet is időről időre szolgáltat szenzációkat. A tószabályozás előtt a Balaton vízszintje akár két-három métert is ingadozott, így sok minden van most a víz alatt, ami egykor a felszínen volt. Balatonalmádi és Örvényes közelében például római kori épületmaradványokat rejt a víz. A Losta nevű szigetről, illetve faluról sokan hallottak, amelyet egy XIII. századbeli oklevélben említenek, a Tihanyi-félszigettől nyugatra feküdhet. Eddig azonban nem bukkantak a nyomára. A szakemberek szerint a tó római és bronzkori, sőt Árpád-kori leleteket is rejt. (Ötvös Zoltán)