Ködös, párás volt a hajnal 1988. december elsején. Az egyre gyakrabban szitáló eső sem tántorította vissza a családokat, hogy a nagymamát már éjfél után két órával felébresszék, és félálomban betuszkolják a Zsiguli hátsó ülésére, a fasírtos doboz és a kávéstermosz mellé. Irány Hegyeshalom! Apám vagy tízszer ellenőrizte indulás előtt a „világútlevelet”, amelyet pár hete váltottunk ki a valutával együtt. Valójában ez a régi útlevél belső lapjára nyomott extra pecsét volt, megnyitva az utat Nyugat felé. Valutát kötelező volt venni, személyenként legalább hatvan dollárnak megfelelőt. Így, a nagymamával azonban a rá eső kvótát is a pénztárcánkba préselhettük, és annyival többet vásárolhattunk.
– Persze néhány osztálytársamnak ekkorra már volt saját videómagnója, klasszikus hangalámondásos horror és pornó VHS kazettákkal. A világútleveles ausztriai bevásárló-hadjárattal azonban tanár szüleimmel végre mi is esélyt kaptunk megízlelni a rendszerváltás édes gyümölcsét, gyarapítva a fogyasztói társadalom egyre népesebb csapatát. A kötelező zsákmány első körben egy Gorenje hűtőláda és kétkazettás sztereó magnó. Bécsbe mentünk, a „Mariahilferre”, tuti címre, ahol az ismerőseink is vásároltak egy magyar kereskedőnél – emlékszik vissza a Kádár-korszak utáni új világ kezdeti lépéseire Kornél János tanár.
Mint mondja, apja a kabátok alá, a csomagtartóba bekészített három karton magyar cigarettát is, ugyanis a minden hájjal megkent eladónál a kétkazettás magnót cserealapon is be lehetett szerezni. Mai szemmel nézve, mostani áron számolva persze rossz üzletet kötöttünk, a lejátszó maximum úgy ötezer forintot érhetett, beszerzési áron pedig ennek negyedét sem.
Kopogtattak a nehézfiúk
A magyarokra ráeresztett újszülött piacgazdaság persze alaposan megsínylette a bevásárlóturizmust. A sógorokhoz látogató és ott egy napnál rövidebb időt töltők száma az 1987-es 177 ezerről a következő évben megháromszorozódott. Honfitársaink óvatos becslések szerint is mintegy 50 milliárd forintnyi schillinget költöttek Nickelsdorf és Bécs között, már-már Magyarország fizetőképességét veszélyeztetve.
Még szerencse, hogy az ezt megelőző években a szabadabbá váló utazgatások következtében volt jelentősebb valutanövekmény is az országban: a nyolcvanas években sok osztrák járt át például az ekkoriban butikvárosként emlegetett Sopronba, hogy bevásároljanak szovjet pezsgőből, olcsó trappistából és téliszalámiból. Mindennek köszönhetően szép lassan elkezdett átalakulni, jellemzően javulni a magyar családok vagyoni helyzete.
A Kánaán azonban nem tartott soká, a lakosság vagyona apadni kezdett. Az 1989 utáni időszakban a túlélés vagy a tartós fennmaradás számos, korábban hatékony eszközét már nem lehetett alkalmazni. A kezdetben gombamód szaporodó vállalkozók körében megkezdődött a tisztulás, ám a kudarcba fulladt próbálkozások után egyre kevesebben tudtak visszalépni az állami szektorba. Szűkültek a részmunkaidős foglalkoztatás lehetőségei, csökkentek a szociális jóléti ellátások, a gyermekellátási szolgáltatások állami támogatása, a vállalatok által fenntartott gyermekintézmények pedig szinte teljesen megszűntek.
A privatizáció során ugyanakkor tőkeerős, a piaci részesedésük fokozását fontos sikermutatónak tekintő magán- és vegyesvállalatok jelentek meg a piacon. A kiskereskedők, a régi butikok és a maszekok helyzete szinte ellehetetlenült, a bevásárlóközpontok, áruházláncok, az üzemanyagtöltő állomások bolthálózatai jelentős és folyamatosan növekvő vásárlóerőt vonzottak magukhoz. A kezdeti nagy bevásárlási láz lecsengett, a bérből és fizetésből élők a kilencvenes évek második felében zömmel fogyasztási cikkre, ételre, italra költöttek, továbbra is kevés spórolt pénzük volt.
A középréteg igen nehezen tudott fennmaradni, alakulóban volt az új, kapitalista szemléletű világrend. Miközben számos alapvető törvény – egyebek mellett a szerencsejáték szabályozásáról vagy a hitelintézetek egységes működéséről – még nem létezett. A nem fix fizetésből élő vállalkozói réteg viszont már lassan letisztult: a működésképtelenek lehúzták a rolót, akiknek pedig legálisan vagy illegálisan, de felfutott a cégük, már nem az egy lakás, egy autó korszakát akarták konzerválni.
Kovalek Imre emlékeiben is élénken él ez az időszak. Ekkoriban egy kocsmát üzemeltetett, hátat fordítva a gépésztechnikusi éveknek.
– Szinte naponta kerestek meg és tettek ajánlatokat azok a „nehézfiúk”, akik a játékautomaták kihelyezéséből éltek. Persze ehhez még védelmi pénz is párosult. Amikor fekete, cápaorrú BMW állt meg a boltom előtt, már tudtam, újabb ajánlat érkezik, amelyet valószínűleg érdemes lesz elfogadnom. Ha visszautasítom őket, én is a levegőbe repülhetek, akárcsak jó néhány kocsmás ismerősöm abban az időben Így aztán az üzletben négy automata is állt, amelyeket négy különböző „társaság” üzemeltetett. De nekem is jutott a bevételből, ebből vettünk új kocsit és a Balatonon egy nyaralót. A kilencvenes évek végéig futott is a szekér, ám ekkor már új törvények születtek – meséli az egykori vállalkozó a kezdeti sikersztorit.
Hogy a kétezres években mire ment el a legtöbb pénzük a családoknak? Míg az emberek a rendszerváltás idején élelmiszerekre és alkoholmentes italokra, ritkábban ruházkodásra fordították a fogyasztási kiadásaik több mint negyedét, 2008 után a családok már inkább műszaki cikkekre (televízióra, rádióra) és mobiltelefonra költöttek. E tartós fogyasztási javak száma pedig a mai napig folyamatosan nő – a motorizáció és a vezetékes és mobiltelefonok elterjedésének következtében a közlekedésre, hírközlésre fordított kiadásokkal együtt.
Ezzel szinte észrevétlenül be is indult a fogyasztási-vásárlási spirálfolyamat. A háztartások tartós fogyasztási cikkekkel való felszereltsége összességében megközelítette a teljes ellátottságot, ám a technológiai fejlesztések és a mind modernebb eszközök állandó újításokat és cseréket generálnak. Olyannyira, hogy ma megközelítőleg háromszor annyi személyautó rója az utakat, mint a rendszerváltáskor. A mobiltelefonok száma 18 év alatt a tízszeresére ugrott, csakúgy mint a számítógépek száma egy-egy háztartásban.
Máig ható devizacsapda
Jól példázzák ezt az öngerjesztő folyamatot a számok: a hazai háztartások 2009 végi 27 billió forintos pénzügyi vagyona mára 50 billióra hízott. Ha minden magyar vagyonát összeadnánk, akkor a világ összes vagyonának legfeljebb egy ezrelékét tenné ki. A háztartások vagyona egyébként kétféle formát ölthet: egyrészt a fizikailag létező tartós fogyasztási eszközöket, ingatlanokat, másrészt pedig a későbbi fogyasztás alapját szolgáló pénzvagyont.
A magyar háztartások vagyonára az elmúlt időszakban ugyanakkor kétségtelenül nagy csapást mértek a veszélyes mértékben felduzzadó devizaalapú hitelek, váratlan és tetemes kiadásokra kényszerítve családok százezreit. E hitelek 1995 végén jelentek meg először a tartozások között, állományuk 2001 második felében meghaladta a 100 milliárd, 2004 végén pedig az egybillió forintot. A növekedés nem állt meg, 2008-ra ez az érték már 6,6 billióra ugrott.
Sokszor hallani: bezzeg a rendszerváltás előtt! Akkor mindenki jól élt. Lehet, hogy a magyarázat nem más, mint a múlt megszépítő messzesége. A kérdéses időszak meglehetősen hosszú időtávot fog át, illetve túlságosan sok gazdasági és politikai rendszert érint – adtak választ a kérdésre a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének munkatársai.
– Mint ismert, a szocializmus is legalább három, de inkább több korszakra osztható (Rákosi-, Kádár-korszak első évei, az új gazdasági mechanizmus időszaka), amelyek egyenként is eltérő feltételeket biztosítottak a vagyonfelhalmozásra – állítja Huszár Ákos.
– Amennyiben például a Kádár-korszak utolsó évtizedére fókuszálunk, megállapíthatjuk, hogy már az 1980-as években elkezdtek növekedni a társadalmi egyenlőtlenségek, és ez a folyamat a rendszerváltást követően felgyorsult. Ennek fő oka az egyik oldalról a tömeges munkanélküliség megjelenése, a reálkeresetek csökkenése, a másik oldalról pedig az, hogy megnyílt a lehetőség a tulajdonszerzésre, illetve a vagyon felhalmozására. A 2000-es években az egyenlőtlenségek mértéke stagnált, illetve enyhén csökkent, a világgazdasági válságot követő időszakban (2010 után) azonban újra emelkedésnek indult.
Szegénységi kockázatok
Az egyik fő faktor a szakértő megítélése szerint az adórendszer változása, illetve a szociális támogatások rendszerének átalakítása. Az egyenlőtlenségek mértékének változása pedig megmutatkozik a fogyasztás színvonalában és szerkezetében is. Minél szegényebb egy háztartás, a jövedelmének annál nagyobb hányadát költi alapvető fogyasztási cikkekre, elsősorban élelmiszerre. Emellett a lakással kapcsolatos kiadások is a legszegényebbeket sújtják a legnagyobb mértékben.
A legszegényebb háztartások közé főként a sokgyerekes, a tartósan munkanélküli vagy közmunkából élő családok és az idős, egyedülálló kisnyugdíjasok (túlnyomórészt nők) sorolhatók – véli Tóth Olga. Mint mondja, közülük is a sokgyerekes családok szegénységi kockázata az átlaghoz képest magasabb. Mivel az adórendszer jelenleg azokat a többgyerekes családokat preferálja, akik magasabb jövedelműek, és a szociális ellátórendszer is szétmorzsolódóban van, a gyerekes családok közül a felső ötödbe tartozók vagyoni helyzete nevezhető stabilnak, illetve javulónak. Az egyedülálló szülők helyzete kritikus, hiszen a gyerek(ek) gondozását végző és a gyerektartást fizető anyagi helyzete is romlik a válás után.
A gazdagabb háztartások költenek többet szolgáltatásokra, luxuscikkekre, de így van az egészségügyi kiadásokkal is. Sajnos az anyagi helyzet a 2008-as pénzügyi válság utáni időszakban Magyarországon is sokat romlott, ami a KSH adatai szerint az utóbbi években állt meg, és fordult ismét pozitív irányba. A Magyar Nemzeti Bank friss adatai alapján a háztartások az idei első félévben csaknem 1300 milliárd forintot takarítottak meg, amiből a második negyedévre bő 800 milliárd jutott. Ez éves alapon 3278 milliárd forintos gyarapodás tavalyhoz képest.
A szakértők szerint az egyenlőtlenségek 1989 óta folyamatosak, és egyre láthatóbbá váltak: anyagi és szimbolikus javakban testesülnek meg, mint például ház, autó, utazás, öltözködés, szolgáltatások igénybevétele. Amikor a magánháztartások vagyonát szeretnénk felmérni, akkor a következő fő elemeket kell számba venni: lakóingatlan, egyéb ingatlan, járművek, egyéb ingó vagyon, pénzügyi vagyon, vállalkozói vagyon és az adósságok. A vagyoni egyenlőtlenség ezzel együtt is nagyobb, mint a jövedelmi egyenlőtlenség. A társadalom vagyoni rétegződése erősen összefügg a háztartások regionális elhelyezkedésével, a jövedelmi helyzettel, az iskolai végzettséggel, és erősebb kapcsolatot mutat a népesség osztályhelyzetével, mint a jövedelmi rétegződés.
Az, hogy egy-egy családnak mennyi a tényleges vagyona, általában tabutéma, a pénzügyi helyzetről valójában nagyon keveset tudunk. A statisztikai hivatal vagy egy vezető közvélemény-kutató cég mintavételes módszereinek megvannak a korlátai, vagyis az egyenlőtlenségeket, illetve a vagyoni különbségeket rendszeresen alulmérik.
A jövedelemre, vagyonra vonatkozó kérdések esetében rendszerint a legmagasabb a válaszmegtagadás, ami szintén torzításokat okozhat. Tehát valószínű, hogy más pénztárcájába soha nem tudunk száz százalékig belelátni.