– Hogy és hol kezdted az önkéntes munkát?
– Sportmenedzseri szakot végeztem, és mindig szerettem volna a sporttal foglalkozni. Eleinte kisebb eseményeken vettem részt, mert jó gyakorlatnak tűnt, aztán az első komolyabb munkám a 2012-es foci-Eb volt Lengyelországban, amely megmutatta ezeknek a versenyeknek a speciális, exkluzív nemzetközi miliőjét. Ebbe szerettem bele. Rengeteg hozzám hasonló emberrel találkoztam, és sokukkal nagyon jó barátok lettünk. Egy kicsit zakkantak vagyunk a nagy többség szemében, hiszen ingyen dolgozunk, és az egyébként megkeresett pénzünket szánjuk a hobbinkra, de megfizethetetlen lehetőségeket és élményeket kapunk cserébe. Fantasztikus, amikor az ember testközelből tapasztalhat meg egy sporteseményt. Ennek a töredékét sem adja vissza a tévés közvetítés. Arról nem is beszélve, hogy olyan példaképekkel találkozhatunk, akik egyébként elérhetetlen távolságban vannak a hétköznapi embertől.
– A hat év alatt melyik volt a kedvenc eseményed?
– Mindegyik kicsit más, de mind a riói, mind a pjongcsangi helyszínt nagyon szerettem. Nem mindegy, hogy mekkora egy esemény, és azon belül milyen feladatot kapok. A paralimpiát Pjongcsangban különösen szerettem, mert összeszokott és vidám gárdát alkotott a kicsi magyar küldöttség. A faluban rendre „a legboldogabb csapatként” emlegették a magyarokat a kiváló hangulatunk miatt.
– Mitől függ, hogy hova sikerül bekerülni önkéntesként?
– Jelentkezni lehet bizonyos munkakörökre, és persze sok múlik a szerencsés beosztáson is. Rióban például az olimpián inkább versenyekre jártam, míg a paralimpián a delegáció mellé kerültem, és olyan jó kapcsolatot sikerült kiépíteni a Magyar Paralimpiai Bizottsággal, hogy már akkor eldöntöttem, ha esetleg az idei téli olimpián nem fogok két hónapig ráérni, akkor inkább a paralimpián veszek részt. Tényleg így alakult, tehát kifejezetten kértem, hogy a magyar delegációt segíthessem, és a másik oldalról a csapat is lobbizott értem.
– Miben adott többet a paralimpia, mint az olimpia?
– Fontosnak tartom az élsport eseményeit, mert számos embert ösztönözhetnek arra, hogy hétköznapi szinten álljon neki sportolni, ami az egészséges életmód része. Ugyanakkor a para-sportesemények szellemiségben többet adnak, egészen különleges hangulatuk van. Itt nem számít, hogy kinek hiányzik keze vagy lába, lát-e, vagy bármilyen más fogyatékkal él-e. A parasportolókat nem sajnálni kell, hanem megdöbbenni azon, hogy az átlagemberhez képest mennyivel többet tudnak elérni. Például kinn voltam az ülőhoki-meccseken, és csak ámultam, hogy kézi erővel gyorsabban tudnak korcsolyázni nálam, akinek mindene megvan. Vagy lenéztem azon a fekete pályán, ahol a vak síelőnk 15. helyezést ért el óriás műlesiklásban, már a látványtól megszédültem. Félelmetes volt belegondolni, hogy ezen szlalomoznak olyan emberek, akik nem is látják, merre kell menni. Ugyanakkor épp ez az élményt sarkallt a téli sportok kipróbálására. Korábban nem érdekelt, most viszont beleszerettem a snowboardba, és alig várom, hogy megint tél legyen. A parasport tehát segít tudatosítani, hogy egyformák vagyunk, ezért lenne fontos, hogy minél többen vegyenek részt hasonló eseményeken. Én is igyekszem egyre több para-sporteseményre elmenni, például Pjongcsangban jelentkeztem az idén Skóciában megrendezendő paraúszó-Eb-re.
– Hogyan kell elképzelni egy önkéntes napjait?
– Jelentkezés után jó néhány tanfolyamot el kell végezni, sőt különféle teszteket is kitöltetnek velünk. A lényeg, hogy rugalmasan és alázatosan álljunk hozzá bármilyen feladathoz, amelyet kapunk. Ha kell, lóti-futik vagyunk, ha kell, sofőrök. Rohanunk szőlőcukorért, keresünk szabad termet a tárgyalásokhoz, hozunk széket, ha valaki le akar ülni, szerzünk vendégkártyát, intézzük a papírmunkát. Az olimpiákon például rendre el kell fogadtatni a sportolók összes ruháját, hogy ne legyen rajtuk reklámlogó, ebben is közreműködünk. Március 15-e kapcsán én például kokárdát varrtam. Nem eget rengető dolgokra kell tehát gondolni, de ezek a háttérfeladatok mind szükségesek a tévén láható eredményekhez.
– Milyen különbséget látsz az egyes rendezvények között?
– A lengyel foci-Eb a közmegegyezéses európai normák szerint működött, ezzel szemben Rióban a brazilok mindent sokkal lazábban vettek. Mindenki késett, vagy el se jött egy-egy megbeszélt találkozóra, könnyen be lehetett lógni egyes helyekre, az egész olimpia elég ad hoc jellegű volt a színfalak mögött. Koreában azonban a pontosság és a szabálykövetés számított mindenekelőtt. Itt inkább a helyiek angoltudásának hiánya okozott gondot. Nagyon kedvesek voltak, de előfordultak bosszantó helyzetek, amikor gyorsan kellett volna egy információ, ám a nyelvi korlátok miatt nem tudtuk időben megszerezni. A szervezést befolyásolja ezenkívül, hogy az adott országnak mennyi pénze van az eseményre. Aki önkénteskedésre adja a fejét, annak tudnia kell, hogy nagy költségekbe veri magát, hiszen a repülőjegyet biztosan ki kell fizetnie, ahogy általában a szállást és az étkezést is. A gazdagabb versenyközpontok, ilyen volt Pjongcsang és előtte Szocsi, azonban a kötelező napi egyszeri étkezésen és a formaruhán kívül sokkal többet adnak. Kaptunk szállást egy síparadicsomban, ahonnan mindennap transzferbusz vitt be a faluba, illetve háromszor enni egy nap, bár Koreában ez reggel, délben és este csak rizst jelentett, így most, ha ránézek egy adag rizsre, rosszul vagyok. Ezzel szemben Rióban magunknak kellett gondoskodni a szállásról, csak akkor adtak enni, amikor dolgoztunk, és a tömegközlekedést is csak napi négyszer használhattuk ingyen, ami további költséget jelentett, ha valaki távol lakott a falutól.
– Sokszor kerülnek szóba a költségek. Hogyan oldható meg ma egy magyar számára, hogy zsebből fizesse az önkénteskedést?
– Mindenki arra költi a pénzét és az idejét, amire szeretné. Én valóban szerencsésebb helyzetben vagyok sok magyarnál, mert a munkám az interneten keresztül zajlik, így digitális nomádként bejárhatom a világot egy laptoppal a kezemben, amíg nem találok wifit. Ez az életforma sok lemondással jár, hiszen most például rengeteget kell az időeltolódás miatt éjszaka dolgoznom. De nézem az érem másik oldalát is, hogy az önkéntesség mennyi mindent ad lelkileg, kapcsolati tőke szempontjából vagy egész prózai módon anyagilag is a sok ajándék miatt. Az ajándékok száma persze függ a rendező ország financiális helyzetétől, de ha Pjongcsangot nézzük, ott olyan síformaruhát kaptunk, amely kifejezetten márkás termék, és mivel csak az önkétesek számára készült, boltban nem kapható. Ha fel akarnám magam ruházni az új hobbimhoz, a snowboardozáshoz, akkor nem két fillér lenne, mire megvenném a sídzsekit, nadrágot, cipőt, pulóvert, sálat, sapkát, kesztyűt. Pjongcsangnak köszönhetően azonban ez már mind megvan, méghozzá ingyen. Ez pedig megéri, hogy egy-egy esemény előtt és után többet dolgozzak, vagy hogy az önkénteskedéssel telt órák után is leüljek a gép elé. Már alig várom, hogy két év múlva részt vehessek Tokióban az olimpián és a paralimpián. Addig pedig az idén Skócia mellett a Buenos Airesben rendezendő ifjúsági olimpia vár.