Jókai Mór: A láthatatlan csillag első részét ITT olvashatják.
(II. rész)
Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.
– Súnem és Gilbona, – mondám én, ráakadva a bibliában az érintett helyre.
– Úgy van, – folytatá a malaye. – Saul meglátta ellenei táborát, először életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harc kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim, néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…
Csodálkozva tekinték a malayéra.
– Olvastad te a bibliát valaha? – kérdém tőle.
– Sohasem; amit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sírok lelkeit, a holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és ígéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; amint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem-emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde, s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: „Te vagy a király! te vagy Saul.” – „Ne félj, – monda a király – nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.” Az asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegőt, s akkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elő, halavány testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem bírt ránézni, eltakará arcát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. „Mit látsz?” – kérdé tőle a király. – „Isteneket látok feljönni a földből.” – „Nézd meg arcaikat, minőek?” – „Egy vén fehér ember, – szólt reszketve az asszony – hosszú bő palástban.” – A király odanézett, s borzadva ismerte meg a próféta arcát, s leborult előtte a földre.
„Miért háborítál? – kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. – Miért hivattál elő a sírból?”
„Holnap harcom lesz elleneimmel, – beszélt a király – szólj, mit tegyek? megmaradok-e?”
„Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni”, válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.
A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, amint táborába menne, kísérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért, és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor mennyezetén keresztül, egy angyal négy szárnnyal és fényes arccal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes, kétélű karddal.
„Én vagyok a Malach-Hamowesh, – szólt a tünemény – az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiaidat és a te népedet mind. Holnap meghalsz, és kettévágatol.”
Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.
Perc múlva eltűnt a tünemény. Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.
„Életet elvennem szabad, de adnom nem”, – válaszolt a lélek.
„Tehát meg fogok halni?”
A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.
„Látod ott ama csillagot?” – kérdé tőle.
„Egyet sem látok. Az ég sötét.”
„Úgy meg fogsz halni”, – monda a lélek szomorúan.
„Szabadítsd meg legalább fiaimat”.
„Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hívasd őket elő, kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.”
Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?
Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentírástokban?
– Igen.
– A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.
Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált, és elvágta fejét. Izbózeth és Mefizóbeth megszabadultak.
Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe, s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.
Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepték a szobrot, s mielőtt a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérő démonok ijedten vevék észre, hogy a király fő nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.
Rögtön szétfutottak mind. Abbahagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idő nem bírt azóta egy követ is megmozgatni rajta. Amint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak, s azt mondták rá, hogy „meteor”.
Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték, s fejét elvivék Dávidnak.
Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hívével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a tudományokra adta magát, embereit megtanítá a démonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afgán nemzet.
Ezek is, mint őseik, folyvást a démonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harcolni. Oh, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s amint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.
– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, – mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.
– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a teozófiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.
– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? – kérdé a malayétól a vén katona; – tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s amelyet az nem látott?
– Oh, igen, – felelt komolyan a hindu. – Most is ott van az, és most is a harcosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy akik a harcot túl nem élik, nem látják meg.
– Ah, ezt mutasd meg nekünk, – kiáltának fel tisztjeink, tréfás kíváncsisággal. – Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.
– Szívesen, – felelt komolyan a malaye – álljanak ide mellém.
Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.
– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.
– Azok az Andromeda csillagai, – szólt valaki közbe.
– Igen, a középső neve Mírák, a szélső Alamák… Alább kelet felé a Tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.
– Azt látjuk, – mormogák tisztjeink mind.
– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.
– Ah! – kiáltának fel társaim – ott semmi sincs. – S nevetve fogták körül az indust. – Meliah meg akart bennünket tréfálni.
A malaye eltitkolhatatlan zavarral fordult hozzájok: „És senki sem látja azt önök közül?”
– Én látom, – szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.
Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.
– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, – kiálta közbe Smith hevesen. – Ott van világosan, és aki nem myops, láthatja.
– Ugyé, ön is látja? – kérdé Drumfield.
– Mi az? mi az? – kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra előjött.
Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle, s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?
– Hát természetesen, hogy ott van, – felelé – egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehető, éppen a ködfolt közepében.
Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arcok elhalványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.
Még egyszer odatekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.
– Valóban, ott látszik egy csillag, – mondám elbámulva; – de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.
– Ah ön nem jól lát! – kiáltának rám minden oldalról.
– Ott nincsen semmi, – kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlőbb fényes.
És valóban én a leírt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.
– Ez összebeszélés! – mondának többen – próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy astronom, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?
S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő múlva diadalmas arccal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.
Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malayet, hogy felsült az asztrológiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.
Az öreg malaye eltűnt körünkből; az őrök azt mondták felőle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt, és sír.
III. A CSILLAG VÉDENCEI
Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket, s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az elrontott utakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz előőrségre menni, a malayok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől az afgánok vezéréhez átviendőt.
– Köszönöm, sir, – szólt a hindu, visszautasítva a megbízást, – erre nem vállalkozom, semmi kedvem – tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag – olyan néphez követül menni, aki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.
– Úgy uraim, – szólt a colonel kegyetlen flegmával – önök közül kell valakinek parlamenterül átmenni. Többek között: ön Smith, – különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.
Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. Ő jól hallotta a malaye észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.
– Ah uram, önnek nincs mit félnie, – biztatá a malaye; – ha az én hajam oly ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.
Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett, s egy pillanat múlva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.
Smith szájából ömlött a vér, az odafutott orvosok azt mondták, hogy meghalt s félrevitették.
– No ennek sokat használt a csillag látása. – E cinikus észrevételt hallám itt-ott ez eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afgánokhoz viendő levelét. E tiszt Drumfield volt, a fiatal, barna dragonyos. Ennek már nem volt mit bíznia az ősz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.
Én magam is nemsokára elindulék az utakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, vickándozó lovaikon, s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.
Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam, s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat ahelyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott, s nemsokára újabb zajukat hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le a lováról.
Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy percre megütötte volna. Ahogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre, arcaikon, egyike a hozzám közel állóknak, odaugrott mellém, s megragadta karomat, ezen szavakkal: „Mindjárt el fog esni”. S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat, s valami lélegzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat múlva összefolyt szemeim előtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt mondá fölöttem: „Ez is látta tegnap a csillagot”.
Amint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám, amit a colonel beszélt hozzájok és azok őhozzá.
A bennünket megtámadott afgánok tőlünk elriadva a Saul-templomi előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.
– Hol maradt Davidson? – kérdé a colonel a megmenekültektől.
– Ott veszett, – felelé. – Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.
– Miért nem szabadítottátok meg?
– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, aki közelebb állt.
– Ez is látta a csillagot, – hallám újra gúnyosan mondatni!
A rám jövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyeze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözte, de jól emlékszem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén malaye alakját, amint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afgánok a hozzájok küldött parlamentert holnap fogják kivégezni. „Különös! – suttogá az öreg hindu, – pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett.”
Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s ami kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afgánok ellen.
Amint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmúlt, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. „Ah hisz önnek semmi baja sincsen, – monda – köszönje ön bibliájának, mint zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna.”
– Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.
– De nemcsak ön az, aki így helyre jött, – folytatá az orvos, beszédre kapva. – Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél, és minden tagját bírja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.
E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csudálkozó kiáltozás. – Az orvos kinézett, s perc múlva hüledezve tért vissza: „Nem mondtam? – szólt, – önnek társa éppen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik.”
– Kicsoda? – kérdezém, kíváncsian emelkedve föl ágyamban.
– Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.
Kíváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba, s kettős lőn csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva, hogy a sátorok mind eltűntek a térről, a tábor helyén csak gyönge escorte maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal előtt elvonult előre.
– Merre ment a parancsnok? – kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.
– Azt nem tudom – felelé az orvos, – ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk, és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.
– Már most merre keressem őket?
– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgyis oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.
És valóban Davidson arca tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arca elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.
Leült mellém, nem bírva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.
– Mi lelt? hol jártál? – kérdezém tőle, kinézésén megütközve.
– Ah, az pokoli kaland volt, – felelé sóhajtva – pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szívem örökre meg van rontva.
– Az Istenért, mi történt veled?
– Az a leány… az a leány! Sohasem fogok nőre gondolhatni többet, anélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.
– Tőle jössz?
(A III., vagyis a befejező részt holnap közöljük.)