Valahonnan ismerősek ezek a díszletek, az afrikai háborús háttér, az amerikai mulató poharaiban csillanó italok, az emlékidéző füst, a fel-alá járó kétes alakok – itt minden ember hátrahagyta a múltját, és immár csak átutazó vagy itt rekedt kárhozott lélek, akit meglopnak a furfangos zsebmetszők, akit üldöznek a hatóságok, és a csődbe ment iparmágnás már fel sem néz, kezébe temeti az arcát, s nem reméli, hogy innen valaha is eliszkolhat… Szóval van egy hely – Rick’s Café Américain –, ahová mindenki eljár esténként. A város vesztegzár alatt áll, és – a világ minden kocsmája közül éppen ebbe – betér a szőke ciklon, feldúlja a hely ideges nyugalmát, az álmulatságot, és a búsképű kalandor Rick, aki a helyiséget üzemelteti, felismeri, hogy a nő a régi szerelme, majd felhangzik az As time goes by című dal a zongorán.
Igen! Mintha Rejtő Jenő regényes világában járnánk, és mégsem. Mert lehet, hogy a Casablanca hasonlít arra, és a magyar nézők fel is idézik a hasonlóságot, de mégis más. A cselekmény a II. világháborúban, a kollaboráns francia Vichy-kormány által igazgatott marokkói Casablancában játszódik. Itt mindenki Rick Blaine (Humphrey Bogart) mulatójába jár, ez az egyedüli hely, ahol a németek elől Amerikába menekülők hamis papírokhoz juthatnak. Rick eddig mindenkin segített, de amikor egy nap feltűnik régi szerelme, Ilsa (Ingrid Bergman) egy másik férfi társaságában, hogy segítséget kérjen, minden megváltozik.
Talán a kor volt ilyen, a fekete-fehér filmek, a noir hőskorszaka, az izgalmas történetek és felejthetetlen színészek kora… A Casablanca a filmtörténet egyik időtálló alkotása, és ma is telt házak előtt vetítik. Most újból láthatjuk a filmet a Pannonia Entertainment kultuszfilmeket vetítő sorozatában. Budapesten csak a Puskin moziban lehet megnézni, és vidéken pár helyen. És persze mozivásznon, hiszen felújították az eredeti tekercset, illetve jobb szóval: helyreállították, hogy a mai nézők is úgy láthassák, ahogyan 1942-ben vetítették az amerikai mozikban. Michael Curtiz (Kertész Mihály), a film rendezője Oscar-díjat kapott ezért a munkájáért, s emellett további két Oscarral jutalmazták a filmet.
De mi a titka, miért jó ez a film, amelyet 1942-ben több száz másik hollywoodi film mellett forgalmaztak, és a producerek sem számítottak különösebb sikerre? Persze hogy a hangulatáért szeretjük, és persze hogy a gyönyörűséges végzet asszonyáért, Ingrid Bergmanért, a szívtipró és okosan cinikus Humphrey Bogartért vagy a hamiskás Claude Rains által alakított kapitányért. De a film titka talán az összegzés: a korábbi és a vele egyívású filmek jelképeinek, motívumainak, hangulatának önkéntelen összefoglalója. Annyi rétege van, hogy több százan elemezték már és elemzik ma is, avatott szakértők, köztük pszichológusok is, akik már egészen vad elméleteket látnak bele, és egymással vitatkoznak; a műalkotás, amint kikerül a szerző keze közül, önálló életre kel, és minél többen látják, annál több olvasata és rétege lesz.
És a láthatón túl mi a témája? A szerelem lehetetlensége, képtelensége? A nihilizmusban tengődő Rick áldozatvállalása, megtérése az ideálokhoz, mivel úgy dönt, hogy inkább a fontos ügyért küzdő Victor Lászlót szökteti meg, holott pár képkockával azelőtt még azzal hencegett, hogy ő csak magáért küzd – senki másért? Az elnyomás elleni küzdelem, a nemzeti érzés diadala, az inakba visszatért bátorság története? A szereplők talányosak, voltaképpen senkiről sem tudunk semmi biztosat, egy köztes hely ez – azt érezni lehet, hogy valami érlelődik. Vagy azt jelképezi, hogy Amerika vonakodva lépett be a háborúba? Ne feledjük, a Casablanca szó szerint fehér házat jelent. Talán mindezt együtt, és sokkal többet is.
A film immár a kultúrtörténet része, mi több, a mindennapi beszéd részévé is vált, hiszen rengeteg idézet innen ered, amelyeket gyakran beleszövünk a beszédünkbe, akár anélkül is, hogy tudnánk, honnan származnak – ezért aki eddig nem látta, már nyelvészeti-antropológiai szempontból is ínyencségre lel. A filmet egyébként magyar felirattal vetítik, de inkább pallérozza mindenki egy kicsit az angoltudását, mert eredetiben szólnak igazán jól ezek a mondatok: A világ minden városának minden korcsmája közül az enyémbe tér be;
– Játszd újra, Sam!; – Hol voltál tegnap éjjel? – Az olyan rég volt, nem emlékszem; – Látlak ma este? – Sosem tervezek olyan előre; – Mi a nemzetisége? – Részeges vagyok; – Strasser őrnagyot lelőtték! – a kapitány Rickre néz, aki a füstölgő pisztolyt tartja, majd folytatja: – Kerítsétek elő a szokásos gyanús alakokat. És végül: – Louis, úgy hiszem, ez egy szép barátság kezdete…