Az ember igazságérzete nem valami fejlett. Nekem például úgy tíz évvel ezelőtt, Gyurcsány és Putyin tárgyalásainak – vagy inkább gusztustalan bratyizásainak – idején leginkább az orosz elnök KGB-s múltja jutott eszembe, meg olyasféle bölcsességek, hogy na tessék, a zsák már megint megtalálta a foltját.
Amióta viszont Orbán Viktor a magyar miniszterelnök, egész más színben tűnnek fel a dolgok. Azóta állandóan eszembe jut orosz kulturális elkötelezettségem, műfordítói munkásságom, amelynek során közel húsz orosz vers- és prózakötetet fordítottam magyarra, és számtalan tanulmányt írtam és szándékozom írni a továbbiakban is az orosz irodalom témakörében.
És persze közben kissé röstelkedve állandóan eszembe jut, hogy bizony az ember igazságérzete tényleg nem valami fejlett. Még akkor sem, ha Orbán és Putyin kapcsolata mégiscsak mentes a magánélet ízléstelen sallangjaitól, és kizárólag Magyarország érdekeit szolgálja.
Aztán itt van az ellenzék, amelynek egy része valamikor Putyinon csüngött, ellenben manapság őt magát egy emberként gyalázzák, és többek között gyilkosnak nevezik, a magyar miniszterelnököt a cinkosának, Paksot pedig az emberiség elleni bűntettnek, a korrupció melegágyának tartják. Róluk aztán még inkább eszembe jut, hogy bizony, az emberek igazságérzete úgy általában sem valami fejlett.
Éppen ezért távolodjunk el egy kissé önmagunktól, és vizsgáljuk meg a kérdést egy harmadik fél, nevezetesen Németország, illetve a volt szociáldemokrata kancellár, Gerhard Schröder esetének szemszögéből. Így minden bizonnyal sikerül egy elfogulatlanabb, tárgyilagosabb képet kialakítani Vlagyimir Putyin személyéről és az Oroszországgal való mindenkori kapcsolatok mibenlétéről.
Gerhard Schröder 2005 végén, rögtön a kancellári hivataltól való visszalépése után az ötvenegy százalékban orosz állami tulajdonú Gazprom keretében létrehozott Északi Áramlat részvénytársaság felügyelőtanácsának elnöke lett, évi csekély 250 000 euró díjazással. Életrajzírója szerint mint lehetséges jelölt az ügy érdekében ő maga hívta fel mobilon az akkor második ciklusát töltő Putyint.
A bizalmas beszélgetéshez nem volt szükségük tolmácsra, az orosz elnök ugyanis a nyolcvanas évek második felétől fedőállásban a Barátság Háza igazgatójaként Drezdában élt, ahol természetesen kiválóan megtanult németül, és ahol egyébként második lánya is született. Azóta sok víz lefolyt az Elbán és a Volgán, Schröder máig is a felügyelőtanács elnöke, és természetesen nem rajong az Oroszország ellen bevezetett gazdasági szankciókért, hiszen azok komoly károkat okoznak a Gazpromnak. Ezt a liberális német sajtó azóta is lépten-nyomon a szemére hányja.
Az igazi bomba azonban 2017. augusztus 30-án robbant. Ekkor az alsó-szászországi Rotenburgban, egy választási kampánygyűlésen Schröder elismerte, hogy a korábbi híreszteléseknek megfelelően valóban felügyelőtanácsi tag, sőt adott esetben elnök lesz a Krím megszállása után az EU-szankciók listájára került Rosznyeftynél is, amely az utóbbi években a Gazpromot megelőzve a legnagyobb orosz állami olajipari konzorciummá nőtte ki magát, és évi húszmilliárd euró adót fizet be az államkasszába.
Ennek ismeretében itt nyilván még szebb díjazás vár a sanyarú sorban, hadiárvaként felnőtt exkancellárra, akinek a háborút végigharcoló apja 1944 őszén Kolozsvár közelében esett el. Az újságírók kérdéseire Schröder bővebben is kifejtette, hogy a döntés kizárólag az ő magánügye, amelyhez semmi köze a német sajtónak. Meg aztán mostani és jövendőbeli pozíciójában is Németország és Európa biztonságos energiaellátásáért fog dolgozni, ami pedig Oroszország gazdasági, politikai elszigetelését és démonizálását illeti, abból nincs haszna senkinek, és szó sincs arról, hogy Putyin kinyújtott kezeként a szankciók megkerülésén ügyködik.
Putyinnal ugyan nem ért egyet mindenben, de mégis sokkal racionálisabb embernek tartja, mint Donald Trumpot, aki hangulatait követve lényegesen veszélyesebb a világbékére, mint az orosz elnök.
A bejelentés után az emberjogi aktivisták árulónak kiáltották ki Schrödert a humanista értékeket lábbal tipró Putyinnal való együttműködéséért, a zöldek a putyini politika fizetett szolgájának (magyar kiadásban Putyin pincsije), a volt CSU-s védelmi miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg egyszerűen Gazprom Gerdnek titulálta, egy vezető SPD-politikus, Dietmar Nietan úgy vélte, hogy Schröder ezzel a döntésével ismét lovat adott a „lengyel nacionalisták” alá, akik szerint Németország gazdasági érdekekből bármikor hajlandó kiszolgáltatni Lengyelországot Oroszországnak.
Sigmar Gabriel szociáldemokrata alkancellár és külügyminiszter viszont a koalíciós partner CDU–CSU elleni választási harc jegyében valamivel megértőbbnek bizonyult: szerinte akkor bezzeg jól jöttek Schröder orosz kapcsolatai, amikor az ő közbenjárására német túszokat engedtek szabadon Kelet-Ukrajnában. Az pedig kimondottan előnyös, ha a Rosznyeftynél is elnök lesz, hiszen annál többet tud segíteni Németországnak.
Ezt a véleményt osztja Angela Merkel is, akinek szóvivője ugyanúgy fogalmazott, hogy a kancellárnak nem dolga állást foglalni az afférban, de a hallgatás a politika nyelvén is beleegyezést jelent. Egyébként maga Schröder úgy kommentálta az ügy körül kitört vihart, hogy az nem az ő tevékenységének szól, hanem Angela Merkelnek akarnak segíteni a Martin Schulz elleni választási kampányában.
Schulz ezzel igazi kutyaszorítóba került: ha ezt a magyarázatot elfogadja, akkor egyben bagatellizálja Schröder orosz kapcsolatainak veszélyeit, és olyan színben tűnik fel, mint aki támogatja az Oroszország elleni szankciók enyhítését. Ha viszont elutasítja, akkor Merkel malmára hajtja a vizet. Így aztán nemes egyszerűséggel elhatárolódott pártelnöki elődjétől.
Szeptember 24-én Németországban parlamenti választások lesznek. Az ilyen választásokon szokott eldőlni az emberek igazságérzetének fejlettsége. A saját példáinkból kiindulva sok jóra nem számíthatunk, persze nincs is sok választási lehetőség, amelyeken ez a bizonyos igazságérzet pallérozódhatna. Rá öt napra, szeptember 29-én Moszkvában Gerhard Schröder a Rosznyefty felügyelőtanácsának tagja vagy elnöke lesz. Az ő megválasztása pusztán formai kérdés.
A vadul csaholó magyar ellenzék figyelmébe pedig csak annyit: mielőtt kinyitnák a szájukat akár a magyar–orosz, akár bármilyen más külpolitikai kérdésről, akár Putyin megítéléséről, akár Paksról, előbb nézzenek körül a nagyvilágban, hogy a hasonló ügyekben milyen praktikákat, milyen üzelmeket, milyen szemforgató politikát folytatnak a történetesen olajban és gázban utazó nyugati bálványaik. És aki tovább látva az orra hegyénél elég alaposan körülnézett, az Németország példájából rájöhet, hogy Magyarország még kevésbé engedheti meg magának a Moszkvától való politikai, gazdasági elszigetelődést.
A szerző író, műfordító