A törésvonal-, vagy angolul cleavage-elméletet Seymour Martin Lipset amerikai, illetve Stein Rokkan norvég politológus dolgozta ki még a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. Elméletük azóta is a politikatudomány egyik meghatározó eleme, vizsgálati módszere. Az elmélet abból indul ki, hogy a modern társadalmakban az egyes csoportok között létrejönnek olyan ellentétek, melyek belső, társadalmi keretek között nem oldódnak fel, ezért politikai formát öltenek, s a pártok vállalják fel ezeket a konfliktusokat parlamenten kívül és belül, illetve a kormányzat és az ellenzék közötti küzdelmekben.
A társadalmi ellentétek tehát azáltal válnak fajsúlyossá, törésvonallá, hogy az adott ország politikai és párttagoltsága ezekre épül fel, ennek a mentén zajlanak a politikai és közéleti küzdelmek. Az elmélet szerint a vizsgált nyugati társadalmakban a társadalmi megosztottságok alakítják ki a pártrendszert és a politika szerkezetét az egyes országokon belül, s ezáltal kap a hatalomért folyó harc demokratikus tartalmat, hiszen a pártok nem a társadalom felett lebegnek, hanem társadalmi értékeket és érdekeket képviselnek kormányon és ellenzékben.
Lipset és Rokkan a nyugati történeti fejlődés alapján négy meghatározó törésvonalat különített el, melyek közül kettő gazdasági, kettő kulturális jellegű volt.
Gazdasági törésvonalnak számított – s egyben a bal-jobb szembenállás alapját is jelentette – a munka és a tőke ellentéte, amelyet modern nyelven nevezhetünk a tulajdonosok és a tulajdon nélküliek, avagy a munkáltatók és a munkavállalók konfliktusának is. Ennek mentén alakultak ki egyik oldalon a kommunista, szocialista, szociáldemokrata, a másik oldalon pedig a vállalkozó- és magántulajdon-barát liberális és konzervatív-kereszténydemokrata pártok. A másik fontos megosztottság az ipari és az agrárérdekek ellentéte; az agrárszektor háttérbe szorulásával párhuzamosan megjelentek az agrárpártok szerte Nyugat-Európában, illetve Amerikában.
A kulturális ellentétek egyike a vallási, hívő-nem hívő, illetve a felekezetek közötti szembenállás, mely a XIX. század liberalizációja következtében létrehozta a kereszténydemokrata és keresztényszociális pártokat (e kettő szövetségére épül ma is a német kormányzó koalíció jobboldala). Az úgynevezett néppárti politikai tábor ma is elsősorban kereszténydemokrata pártokra épül az EU-ban is. Végül a szerzőpáros által elemzett másik kulturális ellentét a nemzeti-etnikai szembenállás, ami az adott országon belüli, többséget alkotó államnemzet és a kisebbségben lévő nemzetiségek, etnikai-nyelvi csoportok között alakult ki.Erre példa Spanyolországban a baszk és a katalán kisebbségi párt, az északír függetlenségi Sinn Féin, a belgiumi vallon és flamand pártok, az RMDSZ és még hosszan lehetne folytatni a sort.
Ugyanakkor jól látható, hogy Lipset és Rokkan az egyes országokra, a nemzetállamokra fókuszált, ami tökéletesen meg is felelt az akkori történelmi, politikai és társadalmi feltételeknek.
A globalizációs folyamatok, a globális piac kialakulása éppen a hatvanas-hetvenes évek után erősödik fel, s kap hatalmas lendületet a Szovjetunió és ezzel a kommunista tábor felbomlásával, a világ – úgymond – egypólusúvá válásával. Lipset és Rokkan még nem érzékelhették kellő mértékben, hogy a helyi, országos piacok hogyan szorulnak vissza a globális piaci szereplők, a multinacionális gigacégek megjelenésével, a globális bank- és pénzügyi szféra hogyan veszi át a hatalmat az ipartól, a termelőtőkétől, milyen mértékben jelenik meg a spekulatív pénztőke, s mindennek eredményeként a pénzügyi hatalom hogyan vált át fokozatosan politikai hatalommá transznacionális metszetekben.
A XXI. században azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, s az országhatárokon belüli, nemzeti törésvonalak fokozatosan alárendelődnek a globális törésvonalaknak. Éppen ezért újra kell értelmeznünk a klasszikus szerzőpáros elméletét; nem eldobni, ellenkezőleg, a mai viszonyokhoz kell igazítani.
Önmagukban is fontos konfliktusok és szembenállások.
Egyesült Európai Államok vagy a nemzetek Európája. Az előző egyet jelentene a tagállami szuverenitás felszámolásával és egy koncentrált, szuperföderális állam létrejöttével, amely egyben részévé válna a globális intézményi rendnek. Az ENSZ António Guterres leendő főtitkár irányítása alatt egyre inkább a nevének akar majd megfelelni, vagyis a nemzetek egyesülése nem szuverén és egyenrangú országok együttműködését, hanem a nemzetállamok felszámolódását jelentené – ha engedjük.
Liberális vagy nem liberális demokrácia. A globalizmus pártján álló, fősodratú neoliberális irányzat a demokrácia azon változatát fogadja csak el demokráciának, amely a majoritárius „többség dönt” elvét háttérbe szorítva az egyéni és kisebbségi jogokat, a mindenkori ellenzék jogait túlpreferálja, így oldva fel az erős, nemzeti alapú központi hatalmat. Minden, a legitim többségi uralmat következetesen érvényesítő ország azonnal megkapja a féldemokratikus, autokratikus, illiberális stb. leminősítő jelzőket.
Multikulturalizmus vagy a többségi kultúra uralma. A globalizmus hívei a kultúrák, vallások, etnikumok stb. egyenrangú sokszínűségéből kiindulva a mindenkori kisebbség védelmét hirdetik az uralkodó többséggel, vagyis az „elnyomó”, fehér, férfi, keresztény középosztállyal szemben; ideáljuk a kozmopolita állampolgár, aki elszakad nemzeti identitásától, vallásától, kultúrájától. Ezzel szemben a nemzetalkotó (többségi) kultúra hívei az országon belüli kultúrák keveredését, egybeolvadását és feloldódását a nemzeti, nemzetállami lét szempontjából életveszélyesnek tartják és elutasítják.
Elitizmus vagy antielitizmus. A globalizáció hívei a piacot vezető cégek, a menedzserek, bankok, befektetők szakértelmében bíznak a legjobban, azt vallják, hogy a világot egy hozzáértő elitnek kell irányítania. A globális elittel szemben fellépők kiindulópontja viszont az, hogy az elitizmus a végletekig fokozza a társadalmi különbségeket egy rendkívül szűk, egyre jobban koncentrálódó és kasztosodó szupergazdag réteg és emberek milliárdos tömegei között, aminek katasztrofális következményei lehetnek.
A migráció lehetőség vagy veszély Európa számára. A globalisták, az uniós elit álláspontja egyértelmű: Richard Coudenhove-Kalergi 1920-as években kifejtett páneurópa-koncepciója a kevert fajú Európáról áll a törésvonal egyik oldalán; ez ellen lép fel a másik oldalon az európai kultúra és vallás megvédését célul kitűző tábor (élén Orbán Viktorral és a V4-ekkel).
Összefoglalva: a globalitás és a nemzeti lét világlátása, világérzékelése közötti végtelenül mély szakadék meghatározza századunkat. Igazi törésvonal ez, mert nemcsak a politika és az eszmék talaján jelentkezik, de láthatóan kettéosztja a társadalmakat is, ráadásul néha meglepően arányosan. Figyeljük meg, milyen sokszor születnek szinte döntetlenközeli eredmények és patthelyzetek egyes országok választásain, lásd Ausztria, Egyesült Királyság stb.
S a végére még egy sajátos dolog: a mi népi-urbánus ellentétünk a XX. század húszas-harmincas éveiből már szinte visszatükrözte mindazokat a konfliktusokat, amelyek immáron globális, átfogó törésvonalakká váltak. Nagyjából a kiegyezés, de különösen az első világháború óta a történelmünkben hordozzuk mindazon ellentéteket, amelyek a XXI. századra globális szinten is megjelentek. Nem véletlen talán, hogy mintha a megoldás irányába is lennének hasznos javaslataink a világ számára.
A szerző politológus