Te annak idején úgy döntöttél, nem szülsz gyereket, tehát tudatos gyermektelen leszel, angolul childfree, vagyis gyermekmentes. Nem childless, vagyis gyermektelen, hanem olyan, aki nem akar gyereket. Én akartam. Lett is, három. Ezért az életem más irányt vett, mint a tied.
Te felhúzott lábbal írogattál a kanapén, öledben a laptop. Akkor, amikor akartál, azt, amit akartál, úgy, ahogy akartál. Lássunk engem: akkor írok, amikor lehet, de nem a kanapén, mert ott a vizslák alszanak. Az anyák munkahelye a home work office (otthoni iroda), amelyben folyton lejár a mosogatógép, hazajön valaki éhesen, bepiszkolódik a konyhakő, és fonnyadásnak indul a zöldség, ha azonnal meg nem lesz főzve.
Azt írhatom, amit bárki elolvashat – jártam már meg felelőtlen Facebook-bejegyzéssel –, de kétségtelenül úgy, ahogy akarom. De csak stilisztikailag, mert fizikailag akadályoz a macska, aki rajta fekszik a fél billentyűzeten – neki most van rám szüksége, próbáljam kikerülni az a, az í és a q betűket. Ezenkívül nem tudom kezelni az új, almás rendszert, amelyre át kellene állnom.
Szerető gyermekeim az odaadó „minek kellett neked olyan gép, amit nem tudsz kezelni?” mondattal intéznek el, a régi gépem rendszerébe pedig már belépni sem tudok, mert az iszlám tudományokat tanuló fiam mindent átállított rajta török nyelvűre. A többiek, akiktől segítséget kérek, hadarni kezdik, hogy akkor installáljam a felhőből a nem tudom milyen bokszot. Ha kétségbeesetten megkérdezem, hogy de milyen felhőből, milyen dobozt, az a szexista válasz, hogy ne nyavalyogjak.
Ha egy nő bizonytalan, az nyavalygás. Pont.
Márpedig egy nő folyamatosan bizonytalan, tökéletesnek kell lennie, azt meg ugye nem lehet, ezért vakon kóválygunk a semmiben. Ez nem új keletű jelenség, aki olvasott életében akár egyetlen – nem kortárs – regényt, pontosan tudja, hogy mindig is így volt. Szépnek kellett lenni – még nem hallottam olyan népdalt, amelyben elhanyagolt, szőrös tramplikkal akarna a legény az örökkévalóságig közös rozmaring alatt feküdni. Ha valaki férjhez ment, nyilván a család sikere, a tökéletes háztartás és a kifogástalanul nevelt, jól tanuló gyermekek voltak az eredményessége fokmérői.
Ma is. Engem a tökéletes háztartás akár még érdekelne is, szenvedélyes olvasója vagyok az angol Country Living című folyóiratnak, amely nem a valóság, hanem annak égi mása. Benne a legszebb kertekkel, a legédesebb házakkal – szerencsére az angol kutyák is felfekszenek a kanapéra – és a legfinomabb ételekkel. Ezt én szeretem, nekem ehhez van kedvem, ha életem végéig csak főznöm kéne, akkor is akarnám. Dolgoztam gasztroműsorban, ott is imádtam.
De a közoktatással kompatibilis gyereknevelés nem erősségem, egyszerűen semmi tehetségem hozzá, bőven elég nekem a magam baja, eszemben sincs másoknak is megmondani, hogy mit csináljanak. Ez persze nem teljesen igaz, mert a barátnőimnek meg szoktam mondani, de ők maguk kérik, még ha meg nem is fogadják. Megfigyeltem, ha társaságban szóba kerül a gyereknevelés, mindenki kötelességének érzi bizonygatni, hogy olyan nincs, hogy valaki ne értene ehhez, akinek gyereke van, annak megy ez, mint a karikacsapás. Nekik.
Ehhez képest hosszú évtizedek kitartó munkájával sikerült elérnem, hogy kamasz és kamaszodó gyermekeim hasonlatosak lettek az illegális bevándorlókhoz. Követhetetlen a mozgásuk, nem veszik fel/elvesztik/lemerítik a telefont, viszont bárhol, bármikor képesek töltőt és wifit találni, hogy társaikkal napi 24 órában kapcsolatban lehessenek, minek következtében folyton kimerültek és elcsigázottak. Ruházatuk nem alkalmazkodik sem az időjáráshoz, sem a helyi szokásokhoz. Átvonulásuk után szemét és szennyeskupacok maradnak, irataikat állandóan elvesztik. Istenem, hány diákigazolványt csináltattam én már! Szokásainkat, napirendünket semmibe veszik – „bocsi, lekéstem az utolsó vonatot, gyere értem Pestre!” – a biztonságunkat veszélyeztetik: nyitva hagyott kapuk, elvesztett kulcsok. A felzárkóztatásukra szervezett programokon nem vesznek részt, minden pénzünket a nyelvtanulásukra és azonnali gyorssegélyezésükre fordítjuk – és még nekik áll feljebb!
Csoda, hogy ezek után törzslájkolója vagyok a Facebook Gyermekmentes övezet nevű csoportjának, amelyet eredetileg a tudatos gyermektelenek alakítottak maguknak? Mára megszállták a sokgyermekes anyukák, akik egy-egy szülői értekezlet és/vagy a nyomkodnivalók elkobzása után sátánian kacagnak olyan vicceken, hogy lapos hasat akar nyárra? Használjon gumi óvszert!
Egyre többet olvasni arról, hogy a terjedő gyermektelenség mögött nem csak az a megátalkodott nézet keresendő, hogy a párok azt mondják, hogy nem kívánják húsz évre bolondokházává tenni az életüket, hanem létezik egy túlszeretési mechanizmus is. Először is, a párok addig nem vállalnak gyereket, ameddig úgy nem gondolják, hogy most aztán már tényleg mindent meg tudnak adni neki. Az is megtörténik, hogy megszületik a baba, és akkor aztán tényleg mindent megadnak neki, és ettől teljesen kikészülnek. Örökre elvetik a kistestvérnek még a gondolatát is.
Tudatos gyermektelenség régen is volt (lásd: Szent Imre herceg), de három dolog nem. Soha nem csak a szülőpáron múlott a gyermek neveltetése, volt nagy család – gyermektelen nagynénikkel – vagy fizetett segítség. Soha nem kellett minden gyereknek ugyanabban a rendszerben teljesíteni, az egyik zongorázni tanult, a másik kenyeret dagasztani. Valamint: régen a királyfiak fenekét sem nyalták ki úgy, mint mi tesszük a mai kölkökkel.
Melyikünk anyját érdekelte, hogy unatkozunk-e? Csinálta a dolgát, nem úgy, mint én, aki bohóckodom, hogy a legkisebb ne nyomogasson. A kutya nem fejlesztett senkit nyáron, mind mentünk a nagymamánkhoz. Mai napig abból élek, amit ott összeolvastam és kihallgattam.
És akkor az ember könyörög a gyereknek, hogy legalább a tanító előtt maradjon némi tekintélye. Az „ugye, képes voltál ma tisztességesen viselkedni az iskolában?” kérdésre megérkezik a válasz: „Megpróbáltam, mama, de nem sikerült.”