– Hogyan lesz valakiből játékmester?
– Viszonylag hosszú utat jártam be ezért: ötéves koromban kezdtem el zongorázni, és bár karvezető, zongora szakon végeztem a Zeneakadémián, a zene mind a mai napig megfoghatatlan titok maradt számomra. Végül nem lettem zenész, a remekművek embert csiszoló hatásának eredményeként azonban érzékennyé váltam. Ez az érzékenység pedig minden más munka világra jöttéhez is hozzásegített. Kodály Zoltán pedagógiai szándéka, mely szerint legyen a zene mindenkié!, úgy gondolom, hogy az emberi lélek általános szükségletét fejezi ki. Tanulmányaim után kisebb zsákutcába jutottam. Rá kellett döbbennem, hogy lényegileg semmit sem tudok a magyar népzenéről, de A kis herceg című mesés bölcseletből azt is megtanultam, hogy „víznek” lennie kell, még ha nem is láttam soha, hiszen „szomjas” vagyok. Arra jutottam tehát, hogy ha bennem megvan az elégedetlenség, a boldogság iránti szomj, akkor a boldogságnak lennie kell valahol. Ezért kezdtem a magyar művelődés forrásához, falura járni.
– A saját feje után ment?
– Inkább egy megfoghatatlan vonzás irányába. Egy zenei rendezvényen, legyőzve a szégyenérzésemet, megszólítottam Borsai Ilonkát, az MTA Zenetudományi Intézet játékosztályának vezetőjét, hogy ne haragudjon, elvégeztem a Zeneakadémiát, van egy tanári diplomám, mégsem tudok szinte semmit a népi játékokról. Az nem elég, hogy megtanították nekünk a Fehér liliomszál énekét száz népdal kíséretében. Ez valahogy nekem kevés. Mire azt a feleletet kaptam, hogy keressem meg a Hévízgyörki Asszonykórus vezetőjét, mert abban a faluban még nem gyűjtötték fel a játékhagyományt, és ha engem ez annyira érdekel, járjak el oda pár évig, gyűjtsek, mert ott van a forrás, amelyre vágyom.
– Sorsszerű, hogy ezen az úton indult el?
– Édesapámtól az egyik örökségem az a tapasztalat, hogy a szerencse mindenkit felkeres az életében. Az emberek nem is ebben különböznek egymástól, hanem hogy az egyik felismeri a számára sorsfordító pillanatot, a másik meg nem. Engem őszinte örömmel fogadtak Hévízgyörkön, amelynek gazdag játékhagyományát nagy elszántsággal, két-három év alatt lejegyeztem. Minden vasárnap e Galga menti településen kérdezgettem az asszonyokat, ehhez összesítő kérdőívet készítettem a fellelhető szakirodalomból, és átmeneti csalódások árán kellett rájönnöm a módszertanra is. Nem szabad ugyanis egy játék konkrét szövegére rákérdezni, mert arra gyakran az a válasz, hogy náluk olyan nincs. Viszont, ha a játék módját, a szabályokat idéztem fel, akkor felszabadultan kacagták: „Persze hogy volt ilyen játék, csak nem ezzel a szöveggel!” És már mondták is a helyi változatot, de nem is mondták, hanem mutatták, mert valójában az asszonyok lába, egész gyermeki lényük emlékezett.
Pillanatok alatt felálltak, eljátszották mindazt, ami feltört belőlük, én meg csak néztem a boldogságukat, ahogyan a negyven és hetven év közötti asszonyok újraélik a tíz-tizenöt éves leányságukat. Csodálatos korszak volt. Amikor Martin György néprajzkutató, tánctörténész meghallotta, hogy egyre csak gyűlnek a játékleírások, tudatta velem, a Magyar Tudományos Akadémián lehetősége van mindenféle mozgásos hagyomány felvételére. Mivel akkoriban alig-alig létezett eredeti filmfelvétel a Kárpát-medencei magyar játékhagyományról, nagy szónak számított, hogy – ha nem is az iskolai hatásoktól mentes falubeli gyermekektől – legalább a gyermekségüket tisztán felidéző felnőttektől fel lehetett gyűjteni a hévízgyörki játékformákat. Ebből a munkából született az Aranyalma című könyvem DVD melléklettel.
A felvétel a Kárpát-medence egyik leggazdagabb, koreográfiamentes gyermekjáték-hangosfilmje.
– A játékosság végigkíséri az életét. Felszabadult, kreatív helyzeteket teremt a foglalkozásokon, miközben az is világosan megmutatkozik, hogy szabályok nélkül egyszerűen nem működik a móka. A játék ürügyén nevel?
– Nem én dirigálok, vagy bárki más felülről, hanem a szabálynak, a rendnek köszönhető, hogy komoly vita nélkül együtt tudunk működni. Ez a hétköznapokban is alkalmazható: amikor az unokáink legutóbb eljöttek hozzánk, szétdobálva vették le a cipőjüket, nagy boldogan, hogy rögtön mesélhetik, mi történt velük az elmúlt héten. Közben meg estünk át a hat-nyolc pár cipőn az előszobában. Erre hoztunk egy szabályt közösen: a szanaszét hagyott cipőket ezután bárki szó nélkül leviheti egészen a bejáratig, vagyis nem a mami vagy a papi mondja meg ezt követően, hogyan kell a cipőket szépen egymás mellé tenni, hanem a szabály, amely a felnőttre is vonatkozik! Így nincs kire haragudni, nincs diktatúra. A nagyobbaknak szánt botos játékok ráadásul a legnemesebb emberi magatartásra is nevelnek.
Mi történik a csülök nevű fogócskában? Én már visszaszereztem az eldobott botomat, visszafuthatnék a kezdő vonalig. Ugyanakkor látom, hogy a barátom kinn rekedt, veszélyben van. Ilyenkor megtehetem, hogy visszamegyek segíteni neki, és megpróbálom elterelni a csősz figyelmét. A tét nem kicsi, mert előfordulhat, hogy nem tudunk mind a ketten visszafutni, és a társam helyett végül én leszek a csősz. A játékban tehát a lehető legegyszerűbb formában megélhető erkölcsi magatartás, hogy odaadom magamat a másikért. S ez nem kevés! Magasabb szintű cselekedetet az emberi művelődés nem ismer, mint az önkéntes áldozatot, melynek nemesítő hatását nem is tudatosítják a gyerekek, de játsszák millió változatban, viccesen zavarva, csiklandozva a csőszt.
– Új szabályokat is hozhatnak? A részvevők alakíthatják a közös tevékenység kereteit?
– A kiskamasznak már igénye is van erre. Mondják nekem: „Ez népi játék, ezen lehet változtatni.” Hoznak új szabályokat, aztán vagy beválik, vagy nem. A hagyomány is így működött: kitalált ezt-azt, és ha bevált, megszületett az új változat. Itt nincs újkori szerzői jogvédelem…
– De hol kezdődik a játék? El lehet különíteni, mikor fordul át a hétköznapi élet a mesébe, ahol kilépve a valóságból már a belső indítékok mozgatják a résztvevőket, és a saját történeteik peregnek le a játékosok szeme előtt?
– Nagyon finom az átmenet. Mielőtt belépek egy óvodáscsoportba, a szoba ajtaján rendszerint bedugok valami játékra utaló eszközt, például egy szűken feltekert nemezszőnyeget, s abba, mintha távcső lenne, bele is kukkantok.
A csövön át egész gyerekfejeket látok, keresztülnézve rajta az óvodások maguk is megpillantják társaikat, pedig a lyukba egynek sem férne bele a feje. Hogy is van ez? – eltöprengünk ezen, és már benne is vagyunk a játékban. Letesszük a szőnyeget a földre, kitekerjük, és kezdődhet a mese. Mikor történt meg a varázslat? Amikor behoztam a nemezt? Vagy amikor a nemezből távcső lett? Kívülről pontosan követhető, ami történik, mert a varázslat kiül a gyermeki arcra. Attól a pillanattól kezdve, hogy valaki játszik vagy mesél, emelkedett lelkiállapotba kerül.
A felnőtt is ilyen, szinte kicserélődik, amikor játszik, mert boldog. Ugyanígy a gyerek: átkerül a mese tündérkertjébe, valósággal átváltozik, és ha az óvónő elég észrevétlenül fotózik, ez a boldog lelkiállapot köszön vissza a képekről is. Nem véletlenül lett Csillagocskáink a címe az ilyen, lélekkel átjárt pillanatokból összeállított fotókiállításunknak. A tablókon látható varázslatos arcok láttán sok szülő önkéntelenül is felkiált: „Rá se ismerek a gyerekemre!” S ez a szülői döbbenet érthető. A játék csodája éppen ennek az életminőségnek a megtapasztalása.
– Az élet praktikus tevékenységeibe is beszűrődhet a játékosság?
– Rajtunk múlik! Nemrégiben nyikorgott az ajtó otthon, és a gyermekekkel együtt szerettem volna megzsírozni azt. (A szakképzésre nevelés ismét időszerűvé vált a közoktatásban is.) Mi a módszertani tanács? Érdemes megszemélyesíteni az élettelen tárgyakat. Mondtam is az unokáinknak, hogy valamelyik ajtó „sír”! Amint lelke lett annak az ajtószárnynak – legyeztünk is vele, mint az elefánt a fülével –, a gyermekek azon nyomban készek voltak az ajtógyógyításra. Kész bújócska kerekedett már abból is, amíg megtalálták, melyik ajtó is „sír”.
A nagyobb testvéreket persze már inkább a szellemi torna vonzza, akár az általunk kiötlött találós kérdések megfejtése. De a kicsi gyermek játékban, mesében él, ekkor van a saját „paradicsomában”. Mai felnőttvilágunkból fájóan hiányzik a játékosság és a humor, miközben hagyományunk ontja a példákat arra, hogy a felnőtt is játszik, viccelődik, semmi sem igazán úgy van, ahogy látszik, a felnőtt is érzékeli a tündérvilágot a mesékben, a szokásokban. Ne hagyjuk, hogy kivesszen belőlünk a gyermeki lélek, hiszen a kicsinyek, de még a kamaszok is látnivaló, mennyire boldogok, ha megpillantják a felnőttekben élő gyermeket!