2017. május 24., szerda, Eszter, Eliza napja
Lugas, Lugas Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/egy-szal-kessel-1315393/

Egy szál késsel

Fél évszázados pályafutása során volt közönségszervező, zenekari menedzser, disc jockey, valamint rádiós, illetve televíziós szerkesztő és műsorvezető is. Bábáskodott a beatzene bölcsőjénél, dolgozott a Taurusszal, a P. Mobillal és a Piramissal, de Hajnal Gábornak van véleménye a rendszerváltozás után kialakult zeneiparról, valamint a háttérintézményekben bekövetkezett változásokról is.

– Idén épp ötven éve tapossa azt az utat, amely ezer szállal kapcsolódik az úgynevezett könnyűzenéhez. Miért éppen emellett döntött, amikor választhatott volna sokkal nyugodtabb „polgári” foglalkozást is?

– Családi indíttatásból, ugyanis zenei környezetben nőttem fel. Faterom a háború előtt vendéglőt üzemeltetett a Rómain; az ott rendszeresen fellépő zenekarban nagyapám dobolt, a keresztapám szaxofonozott, apám pedig harmonikázott. Emellett hangszerkészítéssel foglalkozott, születésem után már a maga vezette boltban, a Rákóczi úti legendás Sternberg hangszerüzletben fogadta a vevőket. Ezen keresztül csöppentem bele a zenei életbe, hiszen a korabeli tánc-,
illetve komolyzenészek mind bejáratosak voltak hozzá. Ilyen háttérrel kézenfekvő, hogy valamilyen módon ismerkednem kellett a muzsikálással. 1962-63 környékén Flowers néven már tinizenekart alapítottunk, belekezdtem a harmonikatanulásba is, ám se kedvem, se kitartásom nem volt hozzá. Így aztán érettségi után az Állami Könyvterjesztőnél helyezkedtem el. A régi Japán kávéház helyén, a Liszt Ferenc téren létrejött az első KISZ-klubok egyike, amely szervezetileg a vállalathoz tartozott. Sűrű látogatásomnak az lett a vége, hogy egyszer csak megtettek klubvezetőnek. Persze azonnal vezetőképző szaktanfolyamra küldtek, emellett elvégeztettek velem egy könyvesbolti eladói kurzust is, így ha nem csap meg a beatzene, talán a valóban nyugisabb kereskedelmi pályán maradtam volna.

– Miként férhetett össze egy feltehetően konszolidált könyvklub zajos, könnyűzenei koncertekkel? És mennyire mutatkozott erre igény az olvasóközönség részéről?
– A könyvklubban, amely a kultúra széles választékát felsorakoztatta, állandó képgaléria, péntekenként pedig kártyaklub működött. Ide járt többek között Zorán édesapja is. Csütörtökönként pantomimesteket rendeztek, emellett gyakorta került sor író-olvasó találkozókra. Sőt az évente jelentkező ünnepi könyvhetet is az Ady-szobornál nyitották meg. Később Cintula, vagyis Keresztes Tibor megfűzött, hogy keddenként csináljunk disc jockey klubot. Hétvégén aztán jöttek a zenés-táncos rendezvények, az ötórai teák. Ennek keretében állandó vendégként a Flotilla együttes lépett fel, amelynek Faragó „Judy” István volt a gitárosa. Mindez 1966-ban történt, amikor Judy honvédségi leszerelése után – többek között Danyi Attilával és Komár Lászlóval – újjáalakult a Scampolo zenekar. Attól kezdve ők lettek a klub állandó fellépői. A program népszerűségére jellemző, hogy a 200-250 fő befogadóképességű klubterem már délután négykor megtelt, sokszor többen rekedtek kinn, mint amennyien odabenn szórakoztak. Nem csoda, hiszen akkoriban kezdte bontogatni szárnyait a beatmozgalom, sorra alakultak a zenekarok, amit a KISZ – mozgósító, illetve fiatalokra gyakorolt hatását felismerve – igyekezett kihasználni. Még vasárnap délelőttre is jutott a rendezvényekből: a beszékezett teremben 11 órától olyan neves bandák koncerteztek, mint a Tolcsvay-trió vagy a Metro együttes. Mintegy három-négy év intenzív klubélet után a helyiség tatarozásra szorult, én pedig az Egyetemi Színpadhoz kerültem.

Forrás: Teknős Miklós

Hajnal Gábor könnyűzenei manager

– Amely a hatvanas-hetvenes évek korszakának egyik lázadó szellemiségű, emblematikus helyszínének számított. Hogyan viszonyult ehhez az aczéli kultúrpolitika?
– Az Egyetemi Színpad az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez tartozott, s – gondolom, ’56-ból okulva – az egyetemistákkal nem akartak vagy nem mertek ujjat húzni. Emiatt – persze túl messzire nem lehetett menni – eltűrtek bizonyos dolgokat, s az egészet belengte valamiféle ellenzéki légkör. Ott rendezett előadóestet többek között Sándor György vagy Mensáros László, akik nem éppen a pártállammal való felhőtlen viszonyukról híresedtek el. Többször fellépett erdélyi előadóművész is, akit erősen áthallásos megfogalmazásai miatt nem néztek jó szemmel. Az Egyetemi Színpad rangos helynek számított: egyrészt a színésztársadalom nagyjai szívesen vitték oda önálló estjüket, másrészt a beatzenei élet krémje is itt jutott fellépési lehetőséghez. Közönségszervezőként a beatkoncertek szervezését kaptam feladatul, de műsort is vezettem alkalmanként. Sikerült tető alá hoznom a Kex, a Mini vagy a Syrius szerepléseit, de szerveztem Omegát és Illést is. 1972-ben aztán megjelent a rock: ott lépett fel az első „hangos” zenekar, a Taurus Radics Bélával, majd egy évre rá megismerkedtem Schuster Lóránttal, aki miatt majdnem kirúgtak az állásomból: elkért tőlem egy kötegnyi Skorpió–P. Mobil-koncertplakátot, amellyel illegálisan teleragasztotta a várost. Nagyon merész húzás volt ez 1973-ban…

– A rockkorszak kialakulását, virágzását már menedzserként élte meg. Miként tudta elérni, hogy a szocialista kultúrpolitika határozott tiltása ellenére is zenekari ügyintéző lehessen?
– Még a Taurus-korszakra, Som Lajossal való barátságomra nyúlik vissza. A hetvenes évek elején futottak ki a Vigadó téri kikötőből az első, Expressz utazási iroda által szervezett zenés dunai hajók, ahol diszkóztam. Beajánlottam Lajosékat, amiből aztán komoly botrány kerekedett: a gyerekek megrohamozták a hajót, annyian voltak, hogy egy tűt sem lehetett leejteni. Egy részük már az újpesti rakpartnál a vízbe ugorva rövidítette le a hazautat, más részük a Belvároson végigmenetelve skandálta az azóta elhíresült szlogent, hogy „Bélát a pártba, Taurust a kormányba!”. Emiatt mindössze négy-öt hajós koncertet érhetett meg a zenekar. Akkoriban a menedzserség valóban állami privilégium volt, vagyis rendezvényszervezést kizárólag az Országos Rendező Iroda (ORI) végezhetett. Már magát a szót sem volt szabad kiejteni, hiszen az – szerintük – a kizsákmányolásról szólt. Ezért a menedzser és a Coca-Cola a kapitalizmus szimbóluma lett.

– A magyar zenésztársadalom számottevő része csalódásként élte meg a kulturális rendszerváltozást. Egyes vélemények szerint ahelyett, hogy javult volna, egyenesen rosszabbodott a helyzet ezen a téren.
– Sajnos igazat kell hogy adjak nekik. A szocialista rendszerben – paradox módon –, ha dolgozni akartunk, magunknak kellett megteremteni a körülményeket. Mindezt a menedzser típusú zenekarvezetők meg is tették. Fiatalok voltunk, azt csináltuk, amit szerettünk, tele voltunk lelkesedéssel, fellépésekkel. Igaz, megszabott, nagyon kevés ORI-gázsiért, ám a sok kicsi sokra megy. Főképp az akkori átlagfizetésekhez képest. Ilyen módon – persze ezen a területen – mi a rendszerváltozás előtt sem éltünk szocializmusban, hiszen nem öntött el mindent a pénz. Volt szabályozás. 1990 után azonban rá kellett jönnünk arra, hogy ami korábban politikai féket jelentett, mostanra gazdasági fékké alakult. A múltban a tehetség és a közönség szeretete akár magasba repíthetett, ugyanez a kapitalizmusban másként működik: a tőke dominál. Amellett, hogy a zenekar minden ügyes-bajos dolga rád szabadul, a kockázat is megnő: el tudod-e adni a zenekart, van-e pénzed reklámra, ki tudod-e fizetni a terembért, és így tovább. Ugyanakkor a rendszerváltozás után számos olyan ember jelent meg a szakma körül, aki hozzáértés híján is ebből akar megélni. Akit kizárólag a várható haszon érdekel. Nekünk sosem a pénz – bár azért dolgoztunk –, hanem a minőség számított elsősorban.

– A változás elérte a zenészszakma háttérintézményeit is. Milyen tapasztalatokat szűrt le a nyolcvanas évek végi, illetve napjaink médiapolitikájából?
– Akkoriban a popsztárokat hívták a rádió- és televízió-műsorokba. Nekem a korabeli média sokat segített a Baby Sisters befuttatásában, mások, akik nem jutottak be, kevésbé szerencsések ebből a szempontból. Ugyanis, aki nem szerepelt a médiában, nem is létezett. Erre rásegített az ugyancsak rövid múltra visszatekintő bulvársajtó is. A kereskedelmi rádiózás hőskorszakában a médiumok még hajlandók voltak slágergyárosként működni, egy, netán több számot népszerűsíteni. Ezzel szemben ma csak akkor forgatják, ha a dal már befutott. Miután a kilencvenes években a menedzserek által futtatott, illetve megkreált popsztárok produkciói unalomba fulladtak, jöhetett a kereskedelmi média által házilagosan előállított saját termék, a celeb. Ma a különböző valóságshow-kkal és tehetségkutató versenyekkel jórészt ők uralják a kereskedelmi médiát. Az emberek ízlése befolyásolható, ennek kapcsán megtapasztalhattuk, hogy mindig van lejjebb.

– Az önnel készített, hamarosan megjelenő életrajzi interjúkötetben Robert Plant-idézet olvasható, mely szerint: „Aki tíz évet eltöltött a rockszakmában, azt nyugodtan kitehetik a dzsungelbe egy szál késsel, túl fogja élni.” Osztja ezt a véleményt?
– Érdekes világ ez. Itt valóban nem állhatsz szelíden, kedvesen, jófiúként a dolgokhoz, különben kíméletlenül eltaposnak. Különösen, amióta az üzlet megjelent a szakmában. Plant, aki a kapitalizmusban élte az életét, jóval korábban megtapasztalta a túlélésért folyó küzdelmet, mint mi. Vannak, akik, ha kell, ha nem, folyamatosan háborúznak. Ha összegezném a pályán eltöltött éveim tapasztalatait, azt gondolom, talán azért tudtam talpon maradni, mert igyekeztem konfliktuskerülő, kompromisszumkész lenni.

Hirdetés

Kiemelt

Özönvízszerű eső bénította meg Budapestet

A kedden Budapestre is lecsapó vihar, a lezúduló nagy mennyiségű csapadék a város számos pontján okozott gondokat .

Poszt-trauma

A fal adta a másikat Fekete-Győrnek

Saját párttársa ismerte be az igazságot.

A manchesteri áldozatokon viccelődött a szabadúszó

Írónak talán nem neveznénk.

Zürzavar az arénában

Videón a robbantás pillanata.

Alföldi Róbert ismét coming outolt

Új taggal bővült a Soros-sereg.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!