S noha itt is, mint az élet minden más területén, érezhető alkalmanként a kifáradás, az ötlettelenség vagy a mellényúlás, ezért mégis sokkal kevésbé tudunk haragudni. Egy rossz meséért lehetne, egy kissé unalmasért már kevésbé, egy kicsit túlerőltetettért pedig megint csak alig-alig. És magas a léc, amit át kell ugrani – ezektől a meséktől egyszerre várják el a gyerekek, a szüleik és a nagyszüleik, no meg a fiatal szerelmesek és/vagy egyedülállók, hogy ha beülnek, remekül szórakozzanak.
A Dreamworks stúdió ezúttal nem nyúlt mellé, nem is erőltette túl a figuráit, valamint a bennük lévő újabb lehetőségeket, és nem is fulladt unalomba a történet. Kung Fu Panda című sorozatának harmadik részében éppen annyira eredeti, annyira friss és szórakoztató, mint a megelőző két felvonásban. Persze csak akkor, ha valaki elfogadja az alapállást, és az első pillanattól kezdve szereti ezt a világot: a kitalált kínai középkor idejében játszódó, antropomorf állatokat mozgató kungfumesét, amelyben egy idétlen, hájas és kissé ostoba, de jószívű és végtelenül bájos panda fedezi fel a „Ki vagyok én?” kérdésre adható válaszok újabb rétegeit, és lesz részről részre egyre hatalmasabb kungfumester.
A korábban a Dreamworksnél az animációs és művészeti osztályok munkatársaként dolgozó Alessandro Carloni és a Kung Fu Panda második részét már rendezőként jegyző Jennifer Yuh Nelson közös munkája – amely a jegybevétel szempontjából egyre komolyabban vett kínai közönséget megcélzó Oriental Dreamworks leányvállalat első egész estés animációs filmje – minden szempontból méltó folytatása az előzményeknek. A korábban megismert szereplőket sikerült egyenletesen továbbvinniük, karakterükhöz újabb árnyalatokat festeniük, mindegyiküknek adni egy-egy bájos vagy humoros, vagy talán elgondolkodtatónak is érezhető jelenetet. És sikerült jól kitalált, jellemmel, felsejtetett élettörténettel, egyedi humorral (és személyes tragédiákkal vagy jellemhibákkal) is rendelkező új alakokat is bevezetniük – akár a főbb, akár a mellékszereplőkről beszélünk. És ami talán a legfontosabb: egyszerre sikerült bővíteniük a mese magánmitológiáját és emelniük a kalandok tétjét.
Főhősünk, a gyermekként árva, pandaként utolsó és „emberként” totál lúzer panda az első részben a főtt húsgombócoknak – illetve a teknősbéka Oogway, a vörös macskamedve Shifu mestereknek és lúd nevelőapjának, a falucska legsikeresebb húsgombócboltosának – köszönhetően kora legnagyobb kungfumestere, a Sárkányharcos lesz. A végső összecsapásban pedig legyőzi Tai Lungot, a mestereiben csalódott, önmagát becsapva érző, és széttört apaképét bosszúszomjjá szublimáló hópárducot. A második felvonásban megmenti Kínát és a kungfut a páva Shentől – ő is bonyolult drámai alak, ha belegondolunk: elkényeztetett uralkodógyerek, aki egy jövendőmondó kecske jóslata miatt annyira megzavarodik, hogy élete a szülei általi kitagadástól a faj- és népirtáson keresztül a diktatórikus világuralom kiépítéséig, majd az elkerülhetetlen tragikus bukásig ível –, és megtalálja a belső békéjét.
A harmadik részben innen indulunk, a panda Po és barátai, az Őrjöngő Ötös békésen élik életüket a völgyben, mindennapi rutinjuk nem terjed tovább a harcművészeti edzések, a falu védelme és az aláírásosztás kényelmes háromszögén. Mígnem egyszerre három síkon is fordulat következik: Shifu mester visszavonulna, és átadná a mester címet az ez ellen minden szőrszálával tiltakozó és erre a szerepkörre teljesen alkalmatlan Ponak; feltűnik Po igazi apja, s vele együtt a pandák korábban mégsem kiirtott népe is; és végül, de nem utolsósorban: a szellemvilágban fél évezredes felkészülés után a bivaly Kai legyőzi legjobb ifjúkori barátját, Oogway mestert, és így elég erőt (a filmben chi) szerez ahhoz, hogy visszatérjen a földre, és végre a saját szempontrendszere szerint átalakítsa a hatalmi pozíciókat.
A Mátrix-trilógiára – a narratívával összefonódó beavatási fázisok lépcsőzetességében, jelenetezésében, archetípusaiban és dramaturgiájában – feltűnően sok ponton hasonlító mese, a Kung Fu Panda 3. ilyen előzmények után innen indul. És miközben mesterien vegyíti a különféle típusú humorokat, mégis képes olyan üzenetet – nem is egyet, ha jól figyelünk – átadni, amely érvényes és használható egyre zaklatottabb és bonyolultabb XXI. századunkban – akár egészen kicsik, akár kicsit nagyobbak vagyunk.