Hasonlítsuk csak össze az életünket például nagyszüleink életével! Az ő leveleik szépen összerendezve porosodnak egy dobozban, az ő fotóik békésen sárgulnak-fakulnak különböző borítékok bendőiben, az ő mindennapi használati tárgyaik lassan már évszázados emlékek hordozói lesznek – ha az a varrógép vagy tűpárna mesélni tudna! S ezek velünk is maradnak, amíg a szanálás igyekezete vagy – ne adj Isten! – egy beázás vagy lakástűz el nem pusztítja őket. Ezzel szemben a mi emlékeink máris mulandóak. Használati tárgyainkat pár évente lecseréljük – és ha kidobjuk a régi mobiltelefont, oda az elmúlt pár év teljes kommunikációja is, vallomásokkal és veszekedésekkel, mindenestül. Levelezni már csak elektronikusan levelezünk, ami teljesen rendben van, praktikus, gyors… de ha nem írjuk bele a végrendeletünkbe a jelszavunkat, akkor unokáink már csak gyorsan megkopó hírünket hallják majd, tőlünk egy sort sem fognak olvasni. És a fotóink nagy része?
Na, azok merevlemezek biztonságában időznek – de meddig? Én eddig háromszor vagy négyszer temettem el váratlanul elromlott számítógépet, a használat pár évének minden, de minden emlékével, fotójával és félbehagyott dokumentumával együtt. Azt hiszem, ezzel nagyon nem vagyok egyedül. És ahogy tárgyaink mulandóak, úgy mi magunk is azok lettünk – digitalizálási lelkesedés ide, felhőtárhelyek oda.
Többek között ezeket a kérdéseket feszegeti az eszmetörténész Abby Smith Rumsey When We are No More – How Digital Memory Will Shape Our Future [Amikor mi már nem leszünk – Hogyan formálja a digitális emlékezet a jövőnket?] című, idén márciusban megjelent, nagyívű műve is. Abby Smith Rumsey könyvében azt állítja a középpontba, hogy az új (digitális) technológiák hogyan alakítják a történelemről, az időről és a személyes vagy közösségi kulturális identitásunkról való elképzeléseinket, ezek mennyiben és hogyan változtak-változnak a történelem során kifejlesztett új technikákból fakadó új észlelési módoknak és az ezekhez kapcsolódó filozófiáknak köszönhetően.
A szerző állítása szerint az emlékezet az a legfőbb tulajdonsága az emberi fajnak, amely a többi élőlényhez képest behozhatatlan evolúciós előnyt jelent(ett) a fejlődésünk során. Mi vagyunk azok, emberek, akik a történeteinket, a gondolatainkat, az érzéseinket, az eszméinket, a találmányainkat – azaz egy szóval: a „kultúránkat” – képesek vagyunk rögzíteni és áthagyományozni az utánunk jövő nemzedékeknek: tanuljanak belőle, használják vagy fejlesszék tovább ezeket. És mi vagyunk azok, emberek, akik fáradhatatlan kíváncsisággal és kényszeres dokumentálási vággyal folyamatosan fejlesztjük a különböző rögzítő- és tárolótechnológiákat is, hogy minél pontosabban és minél több minden maradjon meg utánunk.
Elég, ha itt csak a nyomtatásra vagy a fényképezésre gondolunk, mindkét sokszorosítási és/vagy rögzítési technológia története tulajdonképpen és leegyszerűsítve nem szólt másról, mint arról, hogy egyre olcsóbban, egyre tökéletesebb minőségben és egyre nagyobb mennyiségben tudjunk mindenfélét rögzíteni, tárolni és örökül hagyni. És ugyanerről szólnak a folyamatosan fejlesztett – tényleges vagy digitális – könyvtáraink, archívumaink és múzeumaink is: ezek a (közös) memóriánk olyan, egyre jobban rendszerezett gyűjtőmedencéi, amelyek nemcsak tárolják a múltat, de mindezt úgy teszik, hogy ezzel lehetőleg meghatározzák a jövőnket is.
Abby Smith Rumsey könyvében végigjárja az emberi emlékezet megőrzésének történetét, a történelem előtti korok kísérleteitől kezdve egészen a jelenünk hatalmas projektjeiig – hogy hogyan jutottunk el a barlangok falára mázolt paleolit szelfiktől a könyvtárak sok ezer évet felölelő korszakán keresztül a különböző titkos szerverfarmok digitális adatbázisaiig, és az ezeket könnyedén használó XXI. századi ember emlékezetstruktúrájáig, illetve kulturális identitásáig.
Én mindezt csak egyetlen – talán kicsit szkeptikus – kérdéssel egészítem ki. Ha úgy alakulna, hogy az átlagos felhasználók vagy az ezzel foglalkozó tudósok számára egyszer csak (technikailag) nem lesz megoldható a keletkezett digitalizált adattenger vizsgálata, kvázi bizonyos értelemben analfabéták lesznek, akkor korunk, a digitális kor a középkorhoz hasonló „sötét” jelzőt kap majd. Csak azért, mert az utókornak hozzáférhetetlen lesz. És ehhez elég – leegyszerűsítve – akár egy váratlan áramszünet…