A Cirque du Soleil utazó darabjaival, illetve show-műsorai utaztatható változatával 2007 óta viszonylagos rendszerességgel megérkezik a magyar fővárosba is, 2007 őszén és 2008 tavaszán a Delirium, 2010 decemberében a Saltimbanco, 2012 májusában az Alegria, 2013 februárjában a Michael Jackson: The Immortal World Tour, 2015 februárjában a Quidam szerepelt Budapesten. Az elmúlt hét végén pedig a Varekai című műsorukat mutatták be öt alkalommal a Papp László Budapest Sportarénában.
Az eredetileg 2002. április 22-én bemutatott, majd több mint egy évtized cirkuszsátori játék után 2013 óta arénákban is játszott Varekai igazi kultúraközi egyveleg. Színes és életszerető világában megfér és egyenrangú szerepet kap a kultúra megannyi morzsája, a látvány könnyed esztétikája és az, ahogyan az emberiség összkultúrájának egységes mítoszként értelmezett mitémái vagy mitologémái új mítoszokká állnak össze. Ezek pedig vagy kísérletet tesznek egyfajta soha nem volt, fiktív őstudat egységes formáinak megjelenítésére, vagy pedig olyan egésszé szövődnek össze, amely vidámságával, életigenlésével és egyedülálló látványával magával ragad egy olyan mesébe, melyben csak benne lenni jó, rajta kívül szürke a világ, semmitmondók az erkölcsi számvetések és konklúziók.
A Varekai címe egy romani cigány szó, jelentése „bárhol”, a darab egésze pedig a nomád lélek előtti akrobatikus tiszteletadás – ahogy azt nagyon szépen körüljárta Roland Clément is 2009-es Cirque du Soleil – 25 Years of Costumes című könyvében. A budapesti előadás a faunszerű Skywatcher karakter szólóban előadott bohókás jelenetével indított, majd felhangzott az ismert nyitány és elhangzott háromszor, hogy „varekai”, azaz egyszerre kint is vagyunk és bent is: bent a Varekai című show-ban és kint, bárhol a világban. A buja erdő nyüzsögni kezdett, furcsa jelmezbe bújtatott lényei életre keltek, és lezuhant közéjük Ikarosz, szárnyaszegetten.
A 2003-ban kiadott DVD-n látható előadástól eltérő cirkuszi betéteket szerepeltető jelen változat erénye annyi, amennyi a korábban ismert előadásból megmaradt: a cirkuszi darab dramaturgiai struktúrapontjai, a főbb karakterek, Isioka Eiko többértelmű, vulkánkitörések és zizegő esőerdők által inspirált, gyönyörű kosztümjei, Violaine Corradi XI. századi francia trubadúrmuzsika, hawaii rituálék, örmény és gospeldallamok összeolvasztásából készült varázszenéje.
Az előadás hibái viszont zavarók voltak cirkuszi és laikus szemmel nézve is. A Varekai elveszett a sportaréna több mint tízezer néző befogadására alkalmas gigantikus belterében, jó helyről és viszonylag közel ülve is azt tapasztaltam, hogy túlságosan kis helyet lakott be a játéktér, az apró gesztusok és tekintetek – azaz a relációk és érzelmek – elvesztek, nem a szertelen kavalkád (ahogy az jó lenne), hanem a távolságban önkéntelenül is érvényesülő „vaksiság” miatt. A show eredeti ritmusa is felborult, a bohóctréfák elnyúltak, hosszúak és ritmustalanok lettek.
A közönség persze nevetett és tapsolt, de a színen látható jelenetekben nem volt annyi erő, különlegesség és báj, ami indokolta volna, miért kerültek be egy ilyen gigaprodukcióba, hiszen ugyanígy működtek volna egy pár száz fős vándorcirkuszi sátorban is. Szemtelen hosszuk pedig inkább csak időhúzásnak hatott, ami az eredeti katartikus darabépítmény szerkezeti lendületét rendre megakasztotta, újra és újra kizökkentett, s mire elragadott volna minket egy-egy bohócbetét után ismét a Cirque du Soleil darabjaira oly jellemző életöröm, megint kicsit hoppon maradtunk; csak elkezdtünk érezni, de nem jutottunk el semmilyen katarzisig.