Érdekes olvasmánynak ígérkezik az az útinapló, amely azt mutatja meg, hogy 1957-ben milyennek látta egy kolumbiai újságíró a szovjet blokk országait. És ha ez az újságíró maga Gabriel García Márquez, akkor talán máris kihagyhatatlan olvasmánnyá avanzsál ez a könyv. Ezért vettem meg én is az Utazás Kelet-Európában című, vékony kötetet, amely idén jelent meg először magyarul a Magvető Kiadónál, Székács Vera és Scholz László fordításában.
A fiatal újságíró a moszkvai Világifjúsági Találkozó (VIT) résztvevőjeként töltött három hónapot a vasfüggöny mögötti országokban, és már-már naplószerű riportokban összegezte a Berlinben, Lipcsében, Prágában, Varsóban, Krakkóban, Moszkvában és Budapesten látottakat. „A vasfüggöny nem függöny, és nem vasból van. Egy piros-fehér csíkos farúd, mint a borbélyok cégére. (…) De tizenkét év ádáz propagandának nagyobb meggyőző ereje van, mint egy egész filozófiai rendszernek. Napi huszonnégy óra újságírástól úgy elmegy az ember józan esze, hogy szó szerint érti a metaforákat” – így indul az útikönyv, és ez a naiv rácsodálkozás jellemzi végig. Időnként Márquez ütközteti az elképzeléseit, előítéleteit azzal, amit a valóságban lát. Mindenre nyitott megfigyelő, aki igyekszik nem bedőlni ennek a látásnak. Magától értetődően nem arra figyel, amit mutatni akarnak neki, hanem amit ő maga ismerhet meg, ennek a világnak a valódibb, esendőbb és emberibb arcát.
Egy-egy városról szóló fejezet épp attól válik életszerűvé, hogy a véletlenek éppúgy írják ezeket a történeteket, mint maga az író. Az író pedig a furcsaságokra és az ellentmondásokra fogékony. Vele együtt döbbenhetünk meg a kelet-berlini vendéglőben reggelizők „fennkölt ünnepélyességén”, a hatalmas adag ételeket reggeliző, mégis lesújtott és elgyötört tekintetű emberek „kollektív nagylelkűségén”. Minden újabb városban már az előző helyszínen szerzett tapasztalatait is viszonyítási pontként tekinti, megpróbálja megragadni, melyek az alapvető különbségek a nyugat- és kelet-berliniek között, a csehek és a lengyelek között, Moszkva máshol érezhető hatásai és maga a moszkvai élet között – mindezt azzal az elfogulatlansággal, amellyel egy dél-amerikai szemlélheti az európaiakat. Mindeközben abszurdnak ható, expresszionista filmekbe illő jelenetek sorát tárja elénk.
A magyarországi riport a legsötétebb: Budapest „tiltott város volt”, tíz hónap után akkor először engedtek be ide Nyugatról érkezőket. Az újságíró-küldöttséget tizenegy tolmács kísérte, akiknek többsége semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, de volt fegyvere – ez fontos felismerés volt. Az írónak sikerült nélkülük is kijutnia a budapesti utcákra, de kevesen mertek szóba elegyedni egy külföldivel. A „magyar helyzet értékes dokumentumainak” tekinti a vizeldék falára írt tömör ítéleteket: „Kádár, a nép gyilkosa”, „Kádár áruló”, „Kádár az oroszok bérence”.
Személyesen is találkozik Kádár Jánossal, akit az augusztus 20-i beszédekor szerénynek és rokonszenvesnek talál, részvétteljes szánakozással ír róla. Igen, ugyanarról a Kádár Jánosról van szó, akinek vezényletével akkor épp zajlott a forradalom megtorlása. Márquez viszont naiv kívülállóként vagy épp az írói érzékenysége okán csak az embert látja benne, akit a körülmények ellentmondásos helyzetbe kényszerítettek: „Én intelligensnek, rátermettnek, becsületesnek és kifejezetten humánusnak látom, de most kátyúba került, keze-lába egy kiúttalan politikai helyzethez van kötve, a körülmények pedig irdatlanul nehezek.” De azt is megállapítja, hogy Nagy Imre kivégzése politikai gyilkosság.
Tanulságos és elgondolkodtató útikönyv ez, több és kevesebb is, mint egy korrajz – mintha egy tökéletes terv szerinti világban lólábakat kerülgetve nézelődne a XX. század egyik legnagyobb írója.
Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában. Magvető Kiadó, Budapest, 2017.