Az elmúlt években itthon is vetített Vatikáni Múzeum 3D, Firenze és az Uffizi képtár 3D és a Pápai bazilikák 3D alkotóinak érdeklődése ezúttal nem egy múzeumra vagy városra, hanem egy alkotó személyére irányult.
Azt pedig nem lehet elmondani róluk, hogy összecsapták volna a végeredményt: a Sky Cinema produkciójában, Luca Viotto rendezésében megvalósuló produkció elkészítésére több mint tizennyolc hónapot szánt a százfős stáb.
A harminc forgatási nap több mint kétszáz órányi nyersanyagából – amely alatt hetven Raffaello-alkotást rögzítettek – igazi művészet lehetett összeállítani a másfél órás végeredményt.
A XV–XVI. század fordulóján élt, mindössze 37 éves korában elhunyt reneszánsz festőzsenihez illő és méltó mestermunka született – mondhatnánk, ha engednénk a csábításnak, hogy kritikai érzékünket háttérbe szorítva nézzük a kész filmet.
A kamerák tekintetével közel hozott és digitálisan az eredetinél – pláne a fél évezredes jelenlegi állapotnál – szebbre színezett festmények lenyűgözők, főleg azzal a térmélységhatással, amit a 3D-s technológia szinte észrevétlen hozzáadása jelent.
Ki ne akart volna annyira közel hajolni a firenzei Pitti-palotában, a római Vatikáni Múzeumban, a firenzei Uffizi képtárban, a római Villa Farnesinában vagy a Barberini-palotában Raffaello mesterműveihez, hogy milliméterről milliméterre megvizsgálhassa a képeket?
A közelség ilyen gesztusa e film legfőbb erénye: ami még akkor is hatással van ránk, ha ezek a képek soha nem néztek ki így, sőt alkotójuk sem látta őket így soha. A festői szépség digitális retusálása a festői szépségből a festőit csak apropónak használja, hogy elérjen valamilyen letisztított, kissé talán steril szépségeszményhez, és kiváltsa a XXI. század túl sok tökéletes kép által „elrontott szemű” nézőjéből az esztétikai természetű csodálatot.
A filmnek ez a rétege talán nem letagadható módon ugyanannyira tölti be az ábrázolás és bemutatás funkcióit, mint amennyire a digitális archiválás, azaz egyfajta értékmentés szerepét is.
Ezeket a képsorokat egészíti ki három Raffaello-szakértő megszólaltatása. Vincenzo Farinella egyetemi tanár, Antonio Natali, az Uffizi képtár korábbi vezetője és Antonio Paolucci, a Vatikáni Múzeum igazgatója úgy beszélnek, ahogy egy profi dokumentumfilmben beszélniük kell: jó stílusban előadott részletgazdag megszólalásaikból árad a festő iránti odaadó rajongásuk, és ahogy hallgatjuk őket, nemcsak megismerjük, hanem egy kicsit mi is jobban megszeretjük az olasz reneszánszt és Raffaello művészetét.
Harmadik rétegként Raffaello néhány életeseménye alapján készült játékfilmes betéteket kapunk. Az olasz színészek által előadott jelenetek viszont – számomra legalábbis – éppen ellenkezőleg hatnak, mint ami az eredeti céljuk lett volna.
A narrátor nyugodt hangján előadott életrajzi részletek megelevenítése körülbelül olyan, mintha Madame Tussaud panoptikumának viaszbabái kelnének életre. Az indokolatlanul belassított mozgású szereplők inkább csak alaki hasonlóságuk miatt vannak ott, játékuk semmitmondó, korhű ruhákba öltöztetett megjelenésük pedig ahelyett, hogy élettel töltené meg a film egészét, inkább a művészettörténeti tankönyvek sokszor maníros megfogalmazásainak idegenségét hozzák.
Ez a képzőművészeti sorozat még mindig keresi a hangját: a digitális technika kínálta lenyűgöző lehetőségek kicsit agyonnyomják az alkotói kreativitást és vitalitást, ennek köszönhetően pedig rengeteg szépséggel gazdagabban, de némileg „szomjúhozva” távozunk a vetítőteremből.
A nagyközönség december 14-től láthatja a filmet, Budapesten kizárólag az Uránia Nemzeti Filmszínházban vetítik, és országszerte a megyeszékhelyek többségében is bemutatják.